Tóni kénytelen volt beismerni, hogy valószínűleg nem a legjobb ötlet elindulni és megkeresni a félelmetes sárkányt. De az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Ez különösen igaz az önmagunknak tett ígéretekre. Ezért aztán Tóni útnak indult, hogy felfedezzen mindent, amit csak a Felhőkön túli Csodaországban fel lehet fedezni.  

Tóni először áthaladt egy erdőn, egy sötét és kicsit félelmetes erdőn. Egy kis idő múlva egy folyón átívelő hídhoz ért. Teketóriázás nélkül a hídra lépett, amikor egyszer csak előtte termett egy nindzsa.  

- Hát, te meg mit keresel itt? 

- Épp át akartam kelni a hídon. - Tóni mondta.  

- Ez nem így működik. Én vagyok a híd őre. - Mondta a nindzsa fontoskodva.  

- Ez izgalmasan hangzik. Mit jelent ez? - kérdezte Tóni.  

- Ez azt jelenti, hogy én őrzöm a hidat, és vigyázok rá, hogy ne mászkáljanak át rajta mindenféle emberek. 

Tóni morfondírozni kezdett. Nem gondolta, hogy ő amolyan "mindenféle ember" lenne, mivel ő Tóni Póni volt, aki elindult kalandokat keresni.  

- Hát, az tényleg nem lenne jó. De azért én átmehetek a hídon? - kérdezte.  

A nindzsa furcsa, prüszkölő orrhangon válaszolt:  

- Te semmit sem tudsz a hídőrökről? 

- Hát, nem igazán. - Vallotta be Tóni.  

- Tulajdonképpen most jöttem el először a Pónisuliból, úgyhogy valószínűleg sok mindent nem tudok. 

A nindzsa a fejét ingatta.  

- Hát jó, akkor válaszolnod kell egy kérdésre, mielőtt átengednélek a hídon. Egy nehéz kérdésre! Egy... igazán nehéz kérdésre! 

- Remélem, tudok rá válaszolni. - mondta Tóni.  

Tóni és a nindzsa farkasszemet néztek egymással. Egy ideig egy szót sem szóltak.  

- Szóval, mi az a kérdés? 

- Várj, ki kell találnom egyet! Nem túl gyakran járnak erre emberek, így egy kicsit berozsdásodtak az agytekervényeim. 

Tóni leült, és türelmesen várakozott.  

Egyszer csak a nindzsa felugrott.  

- Ez az! Megvan! Ez tényleg egy nehéz kérdés. Készen állsz? 

Tóni bólintott.  

- Mi a kedvenc színed? 

- Ó, ez bizony nehéz kérdés. - mondta Tóni. - Mi a te kedvenc színed, nindzsa? 

- Természetesen a fekete! 

- Hát, azt hiszem, a rózsaszínt szeretem a legjobban. Vagyis nem, várj csak. A narancssárgát! Nem... a zöldet. A válaszom az, hogy zöld. 

- De hát nem mondhatsz több különböző színt. Én vagyok a híd őre, és követelem, hogy adj egyértelmű választ. 

- Zöld. - Mondta erre Tóni határozottan. 

- Ak je to možné, vydajte sa na cestu. Átmehetsz a hídon. - Mondta a nindzsa. - De hová mész? 

- Azért indultam útnak, hogy megtaláljam Sámsont, a sárkányt, és megküzdjek vele. 

A nindzsa elsápadt.  

- Ez nagyon rossz ötlet. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád! Lehet, hogy inkább itt kéne maradnod velem. Nindzsacsillagokat dobálhatnánk, és sok más nindzsás dolgot is csinálhatnánk. 

Tóni mosolygott és a fejét csóválta.  

- Ez igazán kedves tőled, nindzsa, de megígértem magamnak, hogy megtalálom Sámsont, a sárkányt, úgyhogy ezt kell tennem. De lehet, hogy később még találkozunk. 

Tóni nagyon éhesnek érezte magát a hídőrző nindzsával folytatott beszélgetés, a kérdések és egyebek megválaszolása után, ezért úgy döntött, hogy megeszi az ebédet, amit az útra csomagolt magának.  

Talált az erdőben egy tisztást, néhány nagy kővel, amelyeket a fák ágai között átszűrődő napsugarak felmelegítettek, ezekre ült le. Kicsomagolta az ebédjét, és épp beleharapott volna egy szendvicsbe, amikor pisszegést hallott egy bokor mögül.  

- Psszt! 

Tóni meredten bámult a bokorra.  

- Psszt! - Hallotta megint.  

Ez igazán különös volt. Tóni felállt, és benézett a bokor mögé. Egy barlang bejáratát látta, és belül, a barlangban egy csillogó szempárt.  

- Hmmm ... helló...  

Tóni soha nem látott még ilyen különös szemeket, és nem is beszélt senkivel, aki barlangban rejtőzködött, így nem tudta, mi mást mondhatna még.  

- Helló - suttogta a hang a barlangból -,  

van egy kis ennivalód? 

- Igen, persze. Gyere ki a napfényre, és megosztom veled az ebédemet. - mondta Tóni. Jó lett volna, ha nem kellett volna egyedül ennie.  

A szempár közelebb jött Tónihoz, aki ekkor már látta, hogy a két szem egy sápadt, sovány vámpírhoz tartozik.  

- Nemôžeš sa na to pozerať. Én vámpír vagyok. - Mondta a vámpír.  

- Na čo? - értetlenkedett Tóni.  

- Az a helyzet, hogy nem bírjuk a fényt. Egyáltalán nem. Ezért aztán nappal nem tudok kimenni élelmet keresni, és mivel egy kicsit félek a sötétben, így éjszaka sem szeretek kimenni.  

- A fenébe. Ami igaz, az igaz, nem lehet könnyű neked. De ha ideülsz a fa alá, az árnyékba, akkor én leülhetek melléd a napra, és megoszthatom veled az ebédemet. Vannak szendvicseim, mandarinom, meg mindenféle kajám. - mondta Tóni.  

Egy darabig üldögéltek és eszegettek.  

- Meg kell találnom Sámsont, a sárkányt. Nem tudod, merre keressem? - kérdezte Tóni.  

A vámpírnak kis híján a torkán akadt egy banán.  

- Sámsont? Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Tartsd magad távol tőle! 

- Igen, ezt már mondták nekem. De én mégis meg akarom őt találni. - mondta Tóni.  

- Hát jó, akkor arra kell menned. - Mutatott a vámpír az erdőbe.  

- Nagyon köszönöm! Remélem, még találkozunk! - Mondta Tóni, miközben felállt, felvette a hátizsákját, majd beljebb sétált az erdőbe.  

Tóni nem jutott messzire, amikor már azt kívánta, bárcsak otthon maradt volna inkább, a Pónisuli biztonságában. Egyre sötétebb lett, és az erdő egyre komorabbá vált. Hirtelen rikácsoló, harsány kacagást hallott. Épp előtte... 

Tóni hátán futkározott a hideg, amikor meghallotta a rikácsoló, harsány kacagást a sötét és komor erdőben. A póniknak nagyon hosszú hátgerincük van, szóval elég erősen érezte a hideget.  

- Mi volt ez? És visszamehetek-e még? - gondolta Tóni, de mielőtt válaszolhatott volna a saját kérdésére, egy boszorkánnyal találta szemben magát.  

A boszorkány rikácsoló hangon és harsányan újra felkacagott.  

- Itt nem engedlek át! 

- De hát... - Tóni megpróbált beszélni, de a boszorkány félbeszakította, mielőtt folytathatta volna.  

- Nem, amíg nem adtad ide nekem az összes holmidat! 

- Hát jó, rendben. - Mondta Tóni, és levette a hátizsákját.  

- Mi az... mit csinálsz? - kérdezte a boszorkány.  

- Odaadom neked az összes holmimat. 

- De ez nem így működik. Tiltakoznod kell, és vissza kell utasítanod, és aztán én megfenyegetlek, hogy sziklává vagy biciklipumpává, vagy valami még ijesztőbbé változtatlak téged! 

- Jujj... - mondta Tóni.  

- Elnézést, most járok először ebben az erdőben, és boszorkánnyal is most találkozom először. Szóval nem igazán tudom, hogy működik ez. De ha fontos neked, hogy megkapd az összes holmimat, nagyon szívesen odaadom. Nem igazán szeretném, hogy biciklipumpává változtass. 

Tóni elkezdett különböző dolgokat előhúzni a hátizsákjából: a sálját, a jegyzetfüzetét, a kardját és még sok minden mást.  

- Tessék, parancsolj.  

Felajánlotta a holmikat a boszorkánynak, de az ingerülten rázta a fejét.  

- Egyáltalán nem akarom a holmijaidat, ha így viselkedsz. 

Tóni egy kicsit furcsának találta a boszorkányt. De aztán megvonta a vállát, és elkezdett visszapakolni a hátizsákjába. Miközben azon fáradozott, hogy mindent beletuszkoljon a zsákjába, így szólt a boszorkányhoz:  

- Talán tudnál nekem segíteni. Azért indultam útnak, hogy találkozzak Sámsonnal, a sárkánnyal, és megküzdjek vele. Remélem, te tudod, merre kell mennem, mert én sajnos nem. 

A boszorkány nagyon megrémült.  

- Sámson egy félelmetes, tűzokádó lény, aki embereket és állatokat is eszik, ÉS nem szereti a kólát! Hát nem rémisztő?  

- Igen, ez tényleg rémisztő. De megígértem magamnak, hogy megtalálom. Akkor hát meg tudnád mutatni nekem az utat? - kérdezte Tóni.  

A boszorkány ismét harsányan felkacagott.  

- Igen, meg tudnám. De nem fogom, mert nem adtad ide nekem az összes holmidat! 
- De... - ellenkezett Tóni.  

- Csak semmi de. Nem adtad ide az összes holmidat, ezért nem mutatom meg neked az utat. 

A boszorkány ismét felvihogott, sarkon fordult, és elment.  

Tóni felsóhajtott. Nem igazán értette, hogy mit csinált rosszul. Épp belenyomta volna a hátizsákjába a holmiját, hogy be tudja cipzárazni, amikor észrevett valamit a hátizsák belsejében, amit nem ő tett oda. Egy homokóra és egy levél volt. Tóni felnyitotta a levelet. Dzsoni, a legszürkébb póni írta, aki a Pónisuliban a legjobb ügető volt.  

A levélben ez állt:  

"Tóninak. Hallottam róla, hogy el akarsz menni, hogy többet láss a Felhőkön túli Csodaországból. De a te helyed a pónik között van, és még visszajöhetsz hozzánk. Ha visszaérsz a Pónisuliba, mielőtt a homokóra lepereg, ott lehetsz a Póniparádén, amikor mindannyian teljesen kiképzett póniként végzünk. De ha nem jössz vissza, soha többé nem lehetsz a póniközösség tagja." 

Tóni összehajtotta a levelet, ránézett a homokórára, és hatalmasat sóhajtott.

Tóni elindult a kalózhajó felé. Nehéz volt a homokban járni, és a patái nagyon elnehezedtek, hiszen egész nap gyalogolt. Már egész közel volt a hajóhoz, amikor nagy robaj hallatszott, és valami nehéz landolt közvetlenül mellette. Nem más volt, mint egy ágyúgolyó! 

- Ne lőjetek, csak kérdezni szeretnék valamit! - Kiáltotta Tóni, remélve, hogy valaki meghallja őt. Rekedtes hang válaszolt neki.  

- Jaj, bocsánat, ez egy régi szokásunk volt. Mi, kalózok szeretünk ágyúval lőni az emberekre. 

- Te kalóz vagy? - kérdezte kíváncsian Tóni, és közelebb merészkedett. A kalózhajó fedélzetén egy lány állt, az egyik szemén szemkötővel, egy nagy karddal a kezében, fülbevalóval, KÉT falábbal, és a vállán egy papagájjal.  

- Hogy kalóz vagyok-e? Juhé! De még mennyire, hogy az vagyok! Én vagyok Rebeka, a Rettenetes, a hét tenger ura, a mélység ördöge, akit ismernek és akitől rettegnek az Északi-sarktól a Jóreménység-fokig! 

- Ejha! Ez nem semmi - mondta Tóni -,  

de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: miért van a kalózhajód kint, a sivatagban? 

Rebeka, a Rettenetes egyszerre igen bosszússá vált.  

- Na és te miért vagy egy sivatagban? 

Tóni így válaszolt: 
- Leginkább azért, mert eltévedtem. Sámsont, a sárkányt keresem, de nem igazán tudom, merre menjek. 

Rebeka, a Rettenetes döbbenten nézett rá.  
- Ez nagyon buta ötlet. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Nem szereti a kólát, és gonosz, és olyan erős, hogy fel tud emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! 

Tóni nagyot nyelt. Minél többet hallott róla, Sámson annál szörnyűbbnek tűnt számára.  

Rebeka élénken bólogatott. 
- Igen, ez történt. Sámson ledobta ide a hajómat, és most már nem fosztogathatom a hét óceánt. 

- Watashi wa kyandî ga hoshîdesu - rikoltott fel hirtelen a papagáj.  

- Hűha, a papagájod tud beszélni? 

- Aha! - válaszolta büszkén Rebeka.  

- És mit mond? 

- Nem tudom, mert csak japánul beszél. 

- Eh! - kiáltott fel Tóni csalódottan. - De tudod, hol lakik Sámson? 

- Igen, csak arra kell menned. - mutatta az irányt Rebeka.  

Tóni megköszönte neki, és ismét útnak eredt. Amikor épp arra gondolt, hogy ezúttal meglepően könnyű volt útbaigazítást kapnia, fújni kezdett a szél. Először nagyon, aztán rettenetesen, aztán lecsapott egy tornádó, és Tóni felemelkedett a levegőbe, és körbe-körbe pörgött...

Tónit olyan erővel és sebességgel pörgette körbe-körbe a tornádó, amilyet még soha nem tapasztalt. Tónin kívül zoknik, könyvek, egy kirakós játék darabjai, egy láda és ezernyi más dolog kavargott a levegőben körbe-körbe. Tóni arra koncentrált, nehogy fejbe verje egy repülő tárgy, de közben találni is próbált valamit, amibe belekapaszkodhat.  

A szél hirtelen elállt, és Tóni elkapott egy gumicsónakot, amely épp mellette repült el. Tóni és a csónak nagy csobbanással landolt egy folyóban. 

- Hú, ez rosszul is végződhetett volna. - Gondolta Tóni, amikor észrevette, hogy a hajó milyen iszonyatos sebességgel siklik a vízen, és egyre gyorsabban és gyorsabban halad. Közvetlenül előtte egy vízesés zúdult le. Tóni kétségbeesetten próbált a patáival a partra evezni, de bármennyire is evezett, a csónak egyre közelebb került a vízeséshez. Tóni lehunyta a szemét, aztán elájult.  

Amikor újra kinyitotta a szemét, ő és a csónak már a parton voltak. Tóni csuromvizes volt, a pofájától a farkáig, a holmija pedig szerteszét hevert a fűben. De még mindig MEGVOLT a homokórája, és ami a legfontosabb, életben volt.  

- Miért fekszel ott? - szólalt meg hirtelen egy hang. Tóni mögött egy hatalmas bicepszű, és még annál is nagyobb bajuszú ember állt, akiről mindenütt kötelek és hegymászó felszerelések lógtak.  

- Hát ez egy hosszú történet, de igazából Sámson várába akarok eljutni. Te tudod, hogy hol van? 

A nagydarab ember a fejét rázta.  

- Ez elég rossz ötletnek tűnik. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Nem szereti a kólát, és gonosz, és olyan erős, hogy fel tud emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! És nagyon büdös a lehelete is. 

Tóni türelmetlenül félbeszakította.  

- Igen, ezt már hallottam... sokszor. De tudod, hol lakik Sámson? 

- Meg tudom neked mutatni. Csak másszunk fel annak a hegynek a tetejére, és megmutatom, hol van. De versenyezned kell velem a csúcsig! Egy, kettő, három, rajt! 

Tóni felnézett a hegyre, és a fejével néhány lépcsőfok felé biccentett. 

- Nem mehetnénk inkább a lépcsőn? 

Választ nem kapott, mert az óriás már megkezdte a hegymászást. Tóni megvonta a vállát, és felsétált a lépcsőn. Útközben talált egy almafát, és leszakított magának egy finom piros almát. Egy kicsit szundikált is, aztán még versenyt fütyörészett egy madárral, mielőtt felért volna a csúcsra. 

Tóni fél órát várt a napsütésben, mire az óriás végre izzadtan és lihegve felért a csúcsra. Nagyon mérges volt. 

- Hogy a pokolba tudtál előttem felérni ide? 

Tóni épp el akarta magyarázni, hogy ő csak egyszerűen a lépcsőn ment fel, ami sokkal könnyebb volt, mint az a sok mászás, amikor az ember félbeszakította.  

- Most visszamászunk, és meglátjuk, ki ér le előbb! 

Tóni gyorsan kapcsolt.  

- Oké, de előbb mutasd meg, hol van Sámson vára. 

- Jól van, persze. Ott! - Mondta gyorsan egy pontra mutatva az ember, mielőtt villámgyorsan elkezdett volna visszafelé mászni. Tóni megrázta a fejét, és elügetett abba az irányba, amerre az ember mutatott. A nagy, sötét vár felé...

Tóni igazából nagyon jó hangulatban volt, miközben a vár felé baktatott. A vár elég ijesztően nézett ki... és úgy tűnt, hogy a tetőről időnként lángok csapnak fel. De Tóni legalább a helyes úton volt, és most végre az útja végéhez közeledett. Sok izgalmas emberrel találkozott, de most már itt volt az ideje, hogy elérje célját.  

Úgy elmerült ezekben a gondolatokban, hogy kis híján átesett egy pár hosszú lábon. Egy varázsló ült egy szép hegyes kalapban egy sátor előtt, és Tóni az ő lábaiban botlott meg.  

- Helló! - motyogta a varázsló gyenge hangon. Aztán felsóhajtott.  

- Szia! - mondta Tóni vidáman, és folytatni készült az útját, mert nagyon sietett. De a varázsló olyan szomorúnak tűnt, hogy Tóni megállt.  

- Valami baj van? 

- Nem, nem, menj csak tovább. - Sóhajtott a varázsló. 

- Úgy tűnik, valami nincs rendben! 

- Ó, ez csak... nehéz elmagyarázni - mondta a varázsló elhaló hangon.  

Tóni a homokórájára pillantott. Nem igazán volt ideje erre, de sajnálta is a varázslót, annyira szomorú volt.  

- Nem próbálnád meg azért elmagyarázni? 

A varázsló ismét felsóhajtott. Olyan hatalmasat sóhajtott, hogy a sátra megremegett.  

- Tudod, én varázsló vagyok. 

Tóni bólintott. Ezt ő is látta.  

- Ezért bármit elő tudok varázsolni. Az égegyadta világon mindent. 

- Ez remekül hangzik! - mondta Tóni.  

- Igen, azt hihetné az ember. - mondta a varázsló.  

- De... ha bármit elő tudsz varázsolni a világon, akkor soha semmiben sem szenvedsz hiányt. Így aztán fogalmam sincs, hogy mit szeretnék a születésnapomra. Ha az égegyadta világon bármit megkaphatsz, akkor az igazából egy kicsit unalmas. 

Tóni töprengeni kezdett.  

- Lehet, hogy csak szükséged lenne egy hobbira? 

A varázsló egy kicsit felvillanyozódott.  
- Egy hobbi? Igen... ez egész jó ötletnek tűnik. 

Tóni csettintett a patáival, ami nehezebb, mint az ujjaiddal csettinteni. Támadt egy még jobb ötlete. Tulajdonképpen jól jönne neki egy kis társaság az útra, és jó lenne, ha egy varázsló lenne az útitársa, ha Sámson tényleg olyan vadnak bizonyulna, amilyennek mindenki mondta.  

- Lehetne a hobbid esetleg a kalandok keresése? Szóval velem tartanál egy ilyen kalandra? 

- Ez FANTASZTIKUS ötlet, fiatal barátom. - Induljunk! - Mondta a varázsló, és már fel is ugrott. 

- Nem akarod hallani, hogy mi is lesz ez a kaland? - kérdezte Tóni.  

- Nem, azt útközben is elmondhatod nekem. Induljunk! 
 

Így aztán Tóni és a varázsló nekiindultak a kalandnak. Pontosan 24 lépést tettek meg, amikor a varázsló megállt.  

- Mi baj van? 

A varázsló leült egy kőre.  

- Ejnye! Azt hiszem, elég nehéz egyfolytában csak gyalogolni. Talán még sincs kedvem hozzá. Nagyon fáradt is vagyok. 

Tóni épp megszólalt volna, de mély horkolás szakította félbe. A varázsló elaludt. Tóni felsóhajtott, és bebugyolálta a varázslót a varázslói köpenyébe. Tóni ismét egyedül volt,  

de nem sokáig. Hirtelen paták dobogását hallotta a háta mögött. És egy hangot, amely így kiáltott: - Állj! Vagy nézz szembe a következményekkel!

Tóni megremegett, ahogy a válla fölött hátrapillantott.  

- Állj! - kiáltotta újra a hang.  

Tóni nem tudta, mitévő legyen. Egyrészt logikusnak tűnt, hogy megálljon, amikor valaki azt kiáltja, hogy "állj!" - másrészt viszont a kiabáló hang nagyon mérgesnek tűnt. A probléma magától megoldódott, mivel ahogy Tóni Sámson vára felé vágtatott, utolérte őt egy hatalmas ló, a hátán egy igazi lovaggal. A méretes ló éppen Tóni előtt állt meg úgy, hogy Tóni homloka a ló gyomrának ütközött.  

- Elnézést. - Mondta Tóni, bár nem ő volt az, aki megállt az út közepén. A nagy ló dühösen meredt Tónira. A ló hátán a lovas viszont szélesen elmosolyodott, de aztán nagyon drámaian kirántotta a kardját, és nekiszegezte Tóninak.  

- Készülj a halálra! 

- Ööö... mi? - mondta Tóni félelemtől reszketve.  

- Te egy sárkány vagy, én pedig lovag vagyok, és a lovagok harcolnak a sárkányok ellen, és megölik őket! - mondta büszkén a lovag.  

- De... várj egy percet. 

Tóni úgy gondolta, hogy túl gyorsan történnek vele a dolgok.  

- Én nem sárkány vagyok, hanem póni. 

- Te egészen biztosan sárkány vagy! - üvöltötte a lovag.  

- Biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok az. Először is, a sárkányok zöldek, és, mint láthatod, én kék vagyok. - magyarázta Tóni.  

A lovag hunyorogva nézett rá.  

- Hmmm... én inkább zöldeskéknek mondanálak. 

A lovag hadonászni kezdett a kardjával.  

- ÉS szárnyaid is vannak. Úgyhogy te sárkány vagy. 

- Nem, esküszöm, hogy nem vagyok az! - mondta Tóni kétségbeesetten.  

- Az én szárnyaim aprók, és még repülni sem tudok, a sárkányok pedig tudnak. És tüzet sem tudok okádni! 

Tóni fújt, egyre csak fújt, hogy megmutassa, hogy nem jön ki láng a szájából.  

- Te kétségtelenül egy sárkány vagy, és meg kell, hogy öljelek. Ezek a szabályok. - Mondta a lovag, és felemelte a kardját.  

Tóni gondolkodás nélkül rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak a rövid pónilábai bírták. Ez nem volt túl gyors a lovag nagy lovához képest, amely szorosan a nyomában volt. Tóni befutott a bokrok közé, remélve, hogy a nagy ló oda nem tudja követni, de tévedett. Tóni ide-oda cikázott, hogy összezavarja a lovagot és a lovat. De ez sem vált be. Tóni hirtelen egy síkságon találta magát, ahol nem volt semmilyen rejtekhely. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, de a ló ott volt a nyomában. Aztán Tóni elesett. Az még csak eszébe sem jutott, hogy nem sérült-e meg, csak lehunyta a szemét, és azt gondolta: - Végem van. 

- Elnézést, de mi a csuda folyik itt? 

Tóni lassan kinyitotta a szemét. A hang nem a nagy kardú lovagtól jött, aki meg akarta ölni Tónit, mert azt hitte, hogy Tóni egy sárkány. Ez egy női hang volt.  

Tóni felnézett. Egy magas torony tetején egy csodaszép hercegkisasszony állt, csípőre tett kezekkel, összeráncolt szemöldökkel.  

- Igen, pajtás, hozzád beszélek. Mit csinálsz?  

A hercegkisasszony a lovagra mutatott, aki közben már leszállt a lováról. A lovag Tóni felé bökött a kardjával.  

- Üdvözöllek, szép hercegkisasszony, épp most ölök meg egy hihetetlenül vad sárkányt. 

Tóni mondani akart valamit, de a lovag már felemelte a kardját, így Tóni felállt, és futni kezdett. Körbe-körbe a hercegkisasszony tornya körül, a lovag pedig szorosan a nyomában. Tóni lábai kezdtek elfáradni, de a lovag egyre csak üldözte. Mindennek egy erős puffanás vetett véget, amelynek nyomán a lovag hirtelen feljajdult, és megdörzsölte a sisakját.  

- Ez mi volal? - kiáltott fel a hercegkisasszonynak.  

- Ez egy narancs volt, amelyet a fejedhez vágtam. Nyilvánvalóan nem tudod, hogyan kell figyelni valakire, ezért más módszerekkel kell felkeltenem az érdeklődésedet. 

A hercegkisasszony Tónira mutatott.  

- Ő egy póni, nem pedig egy sárkány. 

A lovag mosolygott, és megrázta a fejét.  

- Sajnálom, hogy ki kell javítanom egy igazi hercegkisasszonyt, de tévedsz. Ez nyilvánvalóan egy sárkány. 
- Nem az. 

- De az. 

- Nem az. 

Ez így folyt tovább, és Tóni azon tűnődött, vajon el tud-e osonni anélkül, hogy észrevennék, de a lovag nagy, dühös lova elállta az útját.  

Aztán a hercegkisasszonynak úgy tűnt, támadt egy ötlete.  

- Lovag úr! Tudod, hogy mi a lovagok legfontosabb feladata? Ami fontosabb, mint a sárkányokra vadászni? 

- Ööö... nem... nem hiszem. - Motiogta a lovag.  

- Jó, hát tudnod kell, hogy a lovagok hercegkisasszonyoknak udvarolnak! 

- Hm... igen... udvarlás ... mi je az? 

A hercegkisasszony felsóhajtott.  

- Nem te vagy a legokosabb lovag a királyságban, ugye? Az udvarlás azt jelenti, hogy el kell érned, hogy beléd szeressek. Például azzal, hogy elénekelsz nekem egy csodálatos dalt. 

- Ó, már értem. Rendben, azon leszek! - Mondta a lovag, és dúdolni kezdett, hogy bemelegítse a hangját.  

A hercegkisasszony Tónira kacsintott.  

- Jobb lesz, ha lelépsz. Amúgy hová mész? 

- Köszönöm, hercegkisasszony! Valószínűleg kicsit hülyén hangzik, de épp Sámson vára felé tartok. 

A hercegkisasszony döbbenten nézett rá.  

- Sámson? Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád... 

Tóni a levegőbe emelte a patáját.  

- Most hagyjuk abba. Tudom, hogy Sámson vad, meg minden. De megígértem magamnak, hogy megtalálom. Isten veled, szép hercegkisasszony! És köszönöm!

Tóni olyan gyorsan és halkan osont el, ahogy csak tudott.  

- Milyen kedves hercegnő! - gondolta, miközben sétált. Azokra a mulatságos, kedves és különös emberekre gondolt, akikkel a kalandja során találkozott. A hidat őrző nindzsára, a vámpírra, aki kerülte a fényt ÉS félt a sötétben, a csúnya boszorkányra, a beszédes cowboyra, Rebekára, a kalózra, és a hegymászóra, aki mindenből versenyt akart csinálni.  

Nagyon izgalmas útja volt, amelynek során több tapasztalatot szerzett, mint egész eddigi életében.  

Most azonban komoly feladatok vártak rá. Tóni nem járt már messze Sámson, a sárkány várától. Nagy volt és sötét, és úgy tűnt, hogy a tetőről időnként lángok csapnak fel.  

Tóni megállt. Távol volt az otthonától. Talán mégiscsak vissza kellene fordulnia? Menjen haza a Pónisuliba, és élete hátralévő napjait azzal töltse, hogy lépésben üget a többiekkel? Tóni sokáig gondolkozott ezen. Nem, nem, ő ezt semmiképp sem tenné meg. Hiszen ő megígérte magának, hogy elmegy világot látni, megkeresi Sámsont, a sárkányt, és megküzd vele. Így hát ezt akarta tenni. Mindenki azt mondta, hogy a sárkány nagyon vad, így tulajdonképpen szívességet tenne a világnak. Mert Sámson hihetetlenül vad volt, tüzet okádott, embereket és állatokat evett, és nem szerette a kólát, és gonosz volt, és olyan erős, hogy fel tudott emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! És a lehelete is nagyon büdös volt. Valószínűleg piszkos trükkökhöz is folyamodna harc közben. - Gondolta Tóni.  

Tóni továbbment, de csak egészen lassan vánszorgott. Olyan volt, mintha a lábai inkább ott maradnának, ahol vannak. Lenézett a patáira.  

- Gyerünk, pajtikáim, minden rendben lesz. 
 

Csak ment, ment, mendegélt, aztán egyszer csak ott állt Sámson várának kapujában. A kapu igazán nagy és félelmetes volt, és Tóni nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi van a túloldalán. De azért mégis becsengetett. Egész finoman ért csak hozzá, mégis úgy szólt a csengő, mintha ezernyi nagy harang zúgott volna.  

Ezután súlyos lépések zaját hallotta. Aztán valaki a zárnál kaparászott. És ekkor lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó...

Tóni visszatartotta a lélegzetét. Kinyílt az ajtó, és előtűnt mögüle Sámson, a sárkány, széles mosollyal az arcán.  

- Szia, te ki vagy? Szeretnél bejönni? Éhes vagy? Csinálhatok egy kis pattogatott kukoricát? 

Tóni már nem tartotta vissza a lélegzetét, ehelyett elkezdett tátogni.  

- Ó... Akkor hát... igen, köszönöm, szeretnék bemenni. És igazából nagyon éhes vagyok. 
- Jól van, akkor gyere be. Azt hiszem, van egy kis kóla a hűtőben, ha szomjas vagy. Kérsz? 

- Igen, kérek. - mondta Tóni.  

Sámson büszkén vezette körbe Tónit a várában, és nagyon kedves fickónak tűnt. Tóni ezt furcsának találta. Összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: 

- Figyelj csak, Sámson... 
- Igen? 

- Igazából azt hittem, hogy te... vad vagy. És hogy nem szereted a kólát meg ilyesmit. 

Sámson nevetett.  

- Igen, sokan gondolják így. Csúnya dolgokat mondanak, ha félnek valamitől. Szerintem én kedves vagyok, de valahányszor találkozom valakivel, mindig elszalad, így soha nem mondhatom el neki, hogy egyáltalán nem vagyok vad. És látogatóba sem jön soha senki hozzám. Valójában te vagy az első látogatóm.  

- Ez igazán szomorú. - Mondta Tóni komolyan.  

Sámson vállat vont.  

- Ez van. De sok klassz dolog is van abban, hogy sárkány vagyok. Például ismerek néhány bűvésztrükköt! A sárkányok varázslása nagyon klassz. Szeretnél látni egy bemutatót? 

Tóni természetesen igent mondott.  

- Mit szeretnél, hogy elővarázsoljak? Te döntöd el. 

Tóni gondolkodott egy kicsit.  

- Fagylaltot. - Jazyky sú v poriadku. Klassz lenne látni, ahogy megjelenik varázsütésre egy fagylalt, és szerette is a fagylaltot.  

- Szuper ötlet, én is szeretem a fagyit! Készen állsz? 

Tóni bólogatott.  

- Három, kettő, egy, és! - mondta Sámson, és suhintott a varázspálcájával.  

Felszállt egy kis füstfelhő, és a padlón ott volt ... egy bicikli.  

- Egy kis kellemetlenség. Várj, megpróbálom újra. Három, kettő, egy, és! 

Sámson ismét suhintott a pálcával. És elővarázsolt egy magas kalapot.  

- Azt hiszem, kijöttem a gyakorlatból, de meg tudom csinálni. Egy pillanat. Három, kettő, egy, és! 

Sámson elővarázsolt egy lámpát. És még egy csomó más dolgot. Sámsonnak végül aztán soha nem sikerült fagylaltot elővarázsolnia, de ez nem számított, mert így is szórakoztató volt látni a bűvészmutatványait. Sámson és Tóni pattogatott kukoricát majszoltak, kólát ittak, és nagyon jól érezték magukat. Egészen addig, amíg Tóni rá nem pillantott a hátizsákjában lévő homokórára. A homokszemek folyamatosan peregtek lefelé, és nem volt sok idő hátra. Támadt egy ötlete! 

- Sámson? Ugye, mi barátok vagyunk? 

Sámson böfögött egy kicsit, így egy kis láng szökött ki a szájából, és Tóni kis híján elveszítette a sörényét.  

- Jaj, bocsánat, egy kicsit nehéz szabályozni a lángot. Egyébként igen: nem régóta ismerjük egymást, de kétségtelenül barátok vagyunk. 

- Tudnál nekem segíteni valamiben? 

- Hát persze! 

- Fantasztikus. Köszi, Sámson. Pakolj be egy táskába, mert most azonnal indulnunk kell! 

Sámson és Tóni útnak indultak.  

- Miért kell elmennünk a Pónisuliba, Tóni? - kérdezte Sámson.  

- Szeretném elmondani a többi póninak, hogy milyen csodálatos és varázslatos a világ. Egész hátralévő életükben csak ügetni akarnak. El tudod képzelni, hogy egész életedben csak ezt kellene csinálnod? 

- Nem, mert ez hihetetlenül unalmasan hangzik. 

- Pontosan így van, Sámson, és ezért meg kell akadályoznunk, hogy az örökkévalóságig ügessenek! Van egy ötletem: Nem ülhetnék a hátadra, hogy odarepülhessünk? 

Sámson megállt egy pillanatra, és hirtelen elkomolyodott.  

- Nem, EZ rossz ötlet. A sárkányok SOHA nem repülnek senkivel a hátukon. Ez szabály, hogy soha nem teszünk ilyet. 

Tóni állt egy darabig.  

- Hát jó, ebben az esetben van egy másik tervem. Ugyanazt az utat fogjuk követni, amelyen jöttem, csak épp az ellenkező irányban, mint ahogy eljutottam a váradhoz. 

Sámson füttyentett. Gyakran csinálta ezt, amikor valaki valami bölcset mondott, és Tóni gyakran mondott bölcs dolgokat. Közben Tóni a hátizsákjában kotorászott. Talált valami szemüveget és egy álbajuszt, amelyeket Sámsonnak adott, hogy viselje.  

- Ez meg minek kell? - kérdezte Sámson.  

El kell mennünk egy lovag mellett, aki imád sárkányokat ölni, ezért álruhára van szükséged. 

- Egy lovag! Sámson olyan hangosan kiabált, hogy lángokat lehelt ki, amelyek megperzselték egy fenyőfa tetejét.  

- Csak azt próbálja meg! A sárkányok nem félnek semmitől és senkitől... kivéve talán a kígyókat. De nem a lovagoktól! 

Tóni megveregette Sámson vállát.  

- Persze, hogy nem félsz semmitől, de nincs időnk lovagokkal harcolni. Haza kell mennünk a Pónisuliba. 

Így aztán Tóni és Sámson elosontak a lovag mellett, aki még mindig ott állt, és énekelt a hercegkisasszonynak. A lovag azonban átlátott Tóni ravasz álcáján. Látta, hogy Sámson egy sárkány, és azonnal kardot rántott.  

- Véged van, sárkány! - kiáltotta.  

- Azt te csak gondolod - mondta Sámson, és felkészült a küzdelemre. A lovag is ezt tette, kivonta a kardját, és egyre közelebb jött. Mielőtt összecsaptak volna, a hercegkisasszony olyan hangosan felsikoltott, hogy a toronyban az összes üveg összetört, és Sámson és a lovag is megdermedt. Tóni és a hercegkisasszony Sámson és a lovag közé állt.  

- Mit művelsz? - kérdezte Tóni.  

- Ő egy sárkány, én pedig lovag vagyok. Tehát meg kell küzdenünk. - Mondta a lovag. 

- Miért? - kérdezte Tóni. 

- Ezt hogy érted? Én sárkány vagyok, ő pedig egy lovag, tehát meg kell küzdenünk. - Mondta Sámson.  

- Ez így van. - Mondta Sámson a lovaggal együtt, amit mindketten nagyon viccesnek találtak.  

- Kedves lovag! - Lépett közbe a hercegkisasszony. - Ha jól értem, Tóni Póninak és Sámson Sárkánynak minél hamarabb haza kell jutnia a Pónisuliba. 

- Tényleg? - kérdezte a lovag. 

- És az éneklés nagyon jól ment neked. - Folytatta a hercegkisasszony. 

- Valóban? - kérdezte a lovag.  

- Igen. - válaszolta a hercegkisasszony.  

- Valóban? - kérdezte a lovag.  

- Látod ott azt a kis tócsát? - folytatta a hercegkisasszony, és egy nagyon kicsi víztócsára mutatott. A lovag odament, hogy megvizsgálja a tócsát.  

- Azok az én könnyeim, mert annyira meghatott a dal, amelyet nekem énekeltél. 

- Igazán? - kérdezte a lovag. 

- Igen! Majdnem elnyerted a szívemet, és ha folytatod, boldogan élhetünk együtt életünk végéig. 

- Tényleg? Ez csodásan hangzik. - Mondta a lovag.  

- Énekelek majd még, miután elintéztem ezt a sárkányt. 

- Nem! - Nem tudok beleszeretni egy olyan lovagba, aki egy olyan nagyszerű sárkány ellen akar harcolni, mint Sámson. - Mondta a hercegkisasszony.  

A lovag Sámsonra, majd a hercegkisasszonyra nézett. Aztán Tónira és Sámsonra.  

- Szerintetek is jól énekelek? - kérdezte. 

- Egyértelműen! - mondta Tóni. 

- Nem, nagyon rosszul énekelsz. - mondta Sámson.  

- MIT mondtál?! - ordította a lovag paprikavörösen.  

Tóni gyorsan belenyomta az egyik lábát Sámson oldalába, hogy megértesse vele, mire megy ki a játék. Sámson megköszörülte a torkát.  

- Nos... lehet, hogy most még nem énekelsz túl jól, de gyakorlat teszi a mestert! Ha el akarod nyerni a hercegkisasszony kezét, valószínűleg jobb, ha mi ketten nem viaskodunk, így tovább gyakorolhatod az éneklést. 

- Megmentetted a helyzetet. - Tóni suttogta. 

- Csak leülök egy pillanatra, és behunyom a szemem, mert biztosnak kell lennem abban, hogy egy lovagnak mi a célja az életben. Sárkányokkal küzdeni vagy egy hercegkisasszony szívét elnyerni? - sóhajtott a lovag, és a toronynak dőlve, lehunyt szemmel leült. A hercegkisasszony Tónira kacsintott, aki Sámsonhoz fordult: 

- Azt hiszem, elosonunk, Sámson, és akkor a lovag a kérdésére magától értetődő választ kap.  

Elhagyták a tornyot, és hagyták, hogy a lovag nyugodtan gondolkodjon, miközben a hercegkisasszony lágyan megsimogatta az arcát, hogy megnyugtassa. A lovag ezt csodálatosnak találta. 

A lovagokkal és hercegkisasszonyokkal való sok-sok fáradozás után Sámson úgy gondolta, jó lenne szünetet tartani egy kis evésre, egy kis pihenésre, egy kis uzsonnára, esetleg egy desszertre, aztán még egy kis pihenésre és szünetre. De erre nem volt idő, mert Tóni megnézte a homokórát, és látta, hogy az idő borzasztóan gyorsan telik, és még mindig nagyon hosszú utat kell megtenniük, hogy hazaérjenek. Tóni próbálta volna megosztani az aggodalmait Sámsonnal, amikor nagyon erős horkolás nyomta el a hangját.  

- Ez a varázsló! - kiáltotta Tóni kezét a szája elé tartva, mivel inkább suttognia kellett volna.  

- Sokat alszik, mert mindent rengetegszer megcsinált már. - Suttogta Tóni.  

- Nem igazán van időnk beszélgetni vele. A legjobb lenne, ha lábujjhegyen elosonnánk mellette, Sámson. Meg tudod csinálni?  

Sámson bólintott, mivel nem akart csalódást okozni a barátjának, vagy mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, képtelen valamit megtenni, amire megkérik. Így hát lábujjhegyen elosontak.  

Vagy... a sárkányok igazából nem is tudnak lábujjhegyen járni. Így ehelyett Sámson nagyon magasra felemelte a lábát, de aztán a nehéz sárkányláb nagy robajjal ért földet. Aztán ez megismétlődött, amikor letette a másik lábát. Ez addig folytatódott, amíg a varázsló fel nem ébredt. 

- KI az, aki itt toporog, és felébreszt a varázslói álmomból? - mondta, és feltette a szemüvegét, hogy lássa, ki is az.  

- Tóni? Visszajöttél? És kit hoztál magaddal? Egy sárkányt? Ez hihetetlen! Több mint 200 éve nem találkoztam sárkánnyal. Igazán szép példány vagy. Tényleg az vagy. 

- Köszönöm, neked is nagyon szép szakállad van. - Mondta Sámson. - Engem Sámsonnak hívnak.  

- Glemlisz. - válaszolta a varázsló.  

- Örülök, hogy látlak, Glemlisz, de egy kicsit sietünk, úgyhogy tovább kell mennünk. - Mondta Tóni, és a homokórájára mutatott. 

- Igen, nyilván mindenki el van foglalva valamivel. Ez így van. Gondolkodtam azon, amit a hobbiról mondtál, Tóni. Várj csak... 

Glemlisz bement a sátrába, és elkezdett keresgélni. Tóni Sámsonra nézett. 

- Most azonnal indulnunk kell. 

- Ó, de hát ezt nem tehetjük. Meg akar mutatni nekünk valamit. Azt is mondta, hogy szép példány vagyok. Nemáte hallottad? Lássuk, mire készül. 

Tóni leült, és csüggedten bámulta a homokórát, amelyben a homokszemek egyre csak peregtek lefelé, amikor Glemlisz előjött a sátorból egy csocsóasztallal.  

- Csocsó! Nagyszerű sport egy nagyszerű ellenfél számára. Mit gondolsz, Sámson? Játsszunk? 

- Erre mérget vehetsz, haver. Fogjunk hozzá! 

Így hát Sámson és Glemlisz csocsózni kezdtek. Olyan sokáig játszottak, hogy Tóninak sikerült egy kicsit szunyókálnia, megfésülködnie, elfogyasztania egy könnyű ebédet, desszertként gumicukorral, ÉS megírnia a póninaplóját az összes kalandjáról.  

Eközben Sámson és Glemlisz idegtépő csatát vívott. Glemlisz hirtelen felnevetett.  

- Tudod mit, Sámson? Te vagy a legjobb azok közül, akik ellen valaha bármit is játszottam. Ezért a varázspálcámmal megparancsolom, hogy száz évig játssz ellenem!  

Meglengette a varázspálcáját, és köröket rajzolt a levegőbe. Tóni pánikba esett, és Sámson is. Jó volt csocsózni, de száz év borzasztóan hosszú idő, és annyi más szórakoztató dolog volt, amit Sámson szívesen kipróbált volna. Csakhogy Sámson is rendelkezett varázserővel, így megcsinálta a saját varázslatát.  

- Megparancsolom magamnak, hogy NE játsszak száz évig. - Mondta, és suhintott a varázspálcájával.  

Ez egyszer Sámson varázslata úgy működött, ahogy eltervezte.  

Ez megkönnyebbülés volt Tóni számára, mivel ez azt jelentette, hogy a barátja nem fog száz évig csocsózni. Ugyanakkor egy kicsit szomorú is volt, amikor látta, milyen szomorú Glemlisz. Glemlisz imádott csocsózni, és most nem volt kivel játszania. Tóni olyan erősen gondolkodott, hogy megfájdult a feje, aztán eszébe jutott valami. 

- Glemlisz! Van egy ötletem. Nem tudsz elővarázsolni magadnak egy ellenfelet? Valakit, aki jó a csocsóban, vicces és bölcs, és aki a meccsek között tud sütit és palacsintát is sütni. 

- Zseni vagy! - kiáltotta Sámson olyan lelkesen, hogy lángok lövelltek ki a szájából, egészen az égig. Glemlisz Tónira nézett. Nem értette, hogy lehet egy ilyen kicsi póni ilyen bölcs. Tóninak igaza volt. Glemlisz elővarázsolt egy olyan ellenfelet, aki mindent meg tudott csinálni, amit Tóni mondott, és még sok minden más is, így Tóni és Sámson folytathatta útját a Pónisuli felé.  

Tóni és Sámson a sivataghoz ért, amely a sárga és a barna finom árnyalataiban játszva terült el előttük.  

Tóni a távolban látható kalózhajó felé mutatott. 

- Tudod, hogy mi az, Sámson?  

- Nemám, fogalmam sincs. Soha nem láttam még, Tóni. Mit keres a sivatag közepén? Nem a hét tengeren kellene vitorláznia, hátszélben, és lőporral töltött ágyúkkal?  

Tóni összezavarodott. Nem Sámson volt az, aki kidobta a hajót a sivatagba? Rebeka, a Rettenetes ezt állította.  

Tóni megkopogtatta a hajótestet.  

- Rebeka! Tóni Póni vagyok. Ki tudnál jönni? 

A hajó belsejéből Rebeka kiabált. 

- Tóni! Te vagy az? Annyira örülök, hogy hallom a hangod! Túlélted a találkozást a világ legfélelmetesebb sárkányával, aki elrabolja a szegény ártatlan kalózok hajóit a tengerről, hogy a sivatagba vesse őket, és ne tudjanak sehová elvitorlázni.  

De amint Rebeka feljött a fedélzetre, a hangulat a sivatagban jéghideggé vált, ahogy meglátta Tónit Sámsonnal együtt állni. 

- Helló, Rebeka! 

- Szia, Tóni! 

- Tudod, ki ez itt mellettem? 

Rebeka nem szólt egy szót sem. 

- Megmondom neked, Rebeka. Ez Sámson, a sárkány. 

- Helló, Rebeka! Engem Sámsonnak hívnak. Szép kis kalamajkába keverted magad, nem igaz? - mondta Sámson.  

Rebeka még mindig nem mondott semmit. Hatalmasat sóhajtott, aztán bólintott.  

- Rebeka! - mondta Tóni. - Szerintem még soha nem találkoztál Sámsonnal. Így van? 

Rebeka nagyon lassan bólintott.  

- Tehát nem mondtál igazat, amikor azt mondtad nekem, hogy Sámson elrabolta a hajódat a tengerről, és ledobta a sivatagba, ugye? 

Sámson megdöbbent.  

- Ez nagyon igazságtalan volt, Rebeka! Az olyan emberek, mint te, keltik rossz hírét a sárkányoknak. 

- Tudom. - dünnyögte Rebeka.  

- Szóval, mit mondasz erre, Rebeka? - mondta Tóni. 

- Sajnálom, Sámson. 

- Meg kell leckéztetni téged! Mert ez a bocsánatkérés nem elég! - mondta Sámson, és nagy lángokat okádott a magasba. 

- De igen. - mondta Tóni. - Ez egy remek bocsánatkérés, nem gondolod? 

Sámson gondolkodott egy kicsit.  

- Na, jó. A bocsánatkérést elfogadom. De többet ne tegyél ilyet. 

Rebeka egyetértően megrázta a fejét, Tóni és Sámson pedig folytatták útjukat. Sámson szája habzott és bugyborékolt, és füst jött ki az orrlyukain. Volt egy dolog, amit Sámson gyűlölt, és ez a hazugság volt. Tóni visszanézett Rebekára, majd Sámsonra tekintett. Megfordult, és visszament Rebekához, hogy megkérdezze, mi történt a kalózhajójával.  

- Fordítva tartottam a kincses térképemet, és rossz irányba fordultam. Hirtelen a sivatagban találtam magam, és nem tudtam kiszabadulni a homokból. Ez nagyon kínos egy kalóz számára, ezért találtam ki a történetet Sámsonról. Annak ellenére, hogy nem volt igaz. Ez ostoba dolog volt, és rettentően sajnálom. 

Tóni Rebekáról Sámsonra nézett, majd vissza Rebekára. Bár Tóni nem szólt egy szót sem, Sámson megértette, mit kell tennie. Tóni felült Rebeka mellé a fedélzetre, és mielőtt megkérdezhette volna, mi folyik itt, a hajó megindult! Sámson az orrával tolta! Hamarosan Rebeka ismét kint volt a tengeren, és felhúzhatta a vitorláit, hogy új kalandok felé induljon. Mielőtt elhajózott volna a messzeségbe, megölelte Tónit, és hálás kalózszalutálással mondott köszönetet Sámsont.  

- Köszönöm, Sámson, szép volt tőled, hogy segítettél Rebekának. - Mondta Tóni, de Sámson nem igazán figyelt rá. Rámutatott valamire.  

- Nézz csak oda. Ott egy cowboy. Nem kellene beszélnünk vele? 

Tóni élénken rázta a fejét.  

- Erre nincs most időnk. Sokat beszél olyan dolgokról, amelyekről borzasztóan sokáig lehet beszélni. Tovább kell mennünk! 

És ezt is tették.  

Tóni és Sámson egy sűrű esőerdőben jártak. Egy csúszómászókkal, csótányokkal, majmokkal, tigrisekkel és más vadállatokkal teli erdőben. Sámsonnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem annyira a hőség vagy a párás levegő, de még csak nem is a tigrisek miatt. Még magától a gondolattól is kirázta a hideg, hogy kígyók is lehetnek ott! Ez volt az egyetlen dolog, amitől Sámson félt.  

Így amikor egy tisztásra értek, és egy férfit találtak ott, aki egy kosár mögött ült csukott szemmel, Tóni komolyan aggódni kezdett jó barátjáért.  

- Itt nem tudsz átjutni. A világ legmérgesebb kígyója van ebben a kosárban, és ha csak egy lépéssel is tovább mész, előbújik és felfal. - Mondta az ember, anélkül hogy akár csak egy milliméternyire kinyitotta volna a szemét. 

- Na jó, Tóni, húzzuk el a csíkot. Visszamehetünk és megkereshetjük Rebekát, és elhajózhatunk jó messzire. - Suttogta Sámson, halálra sápadtan.  

Tóni még soha nem látta Sámsont ilyen rémültnek, de azt is tudta, hogy az esőerdőn át vezet a legrövidebb út a Pónisulihoz. 

- Muszáj itt átjutnunk. És mennyire ronda tulajdonképpen ez a kígyó? 

- NAGYON ronda. - válaszolta az ember. 

- Valahogy csak át lehet itt jutni! - erősködött Tóni. A férfi először nyitotta ki a szemét, és igen hosszú furulyájával Tónira mutatott. 

- A hosszú, síkos bőrű kígyómmal szeretnél táncolni, azt mondod? Vagy talán a sárkány barátod szeretné közelebbről megvizsgálni a kígyó szuperritmikus kígyómozgását?  

Tóni Sámsonra nézett, aki hevesen rázta a fejét. Tóni vállat vont. 

- Én fogok táncolni a kígyóval. Sámson a bendzsóján fog játszani, amíg én táncolok, te pedig furulyázhatsz. 

Az ember gúnyosan felnevetett. Aztán kétszer megkopogtatta a kosár fedelét, és erre egy hatalmas kígyó dugta ki a fejét a kosárból.  

- Négy kört teszünk meg gyors tempóban. Készen állsz, póni? - kuncogott a férfi.  

Elkezdtek zenélni és táncolni. A kígyó nagyon ronda volt, de mozogni is nagyon tudott! Tóni úgyszintén.  

A táncversenyben hol az egyikük, hol a másikuk vezetett, de hiába csúszott és siklott a kígyó, ahogy csak tudott, Tóninak még mindig több pontja volt, amikor az utolsó, befejező fordulóhoz értek. A kígyó fáradt volt, hiszen még soha nem táncolt ilyen sokáig - mindig mindenki túlságosan megijedt tőle, és elszaladt, ahelyett hogy táncolni mert volna vele. Teljes hosszában lerogyott, és teljesen mozdulatlanul feküdt. Amíg el nem kezdett kígyóhorkolni. Tóni és Sámson megnyerték a táncversenyt! Az ember rámutatott a kígyóra, és azt mondta: 

- Gondolom, most már folytathatjátok az utatokat. 

Tóni büszkén fordult Sámson felé: 

- Győztünk! Ugye, hogy nem volt mitől félni, Sámson? Sámson? Hol vagy? 

Sámson eltűnt. A kígyó olyan ronda volt, hogy a farkát a lábai közé behúzva elmenekült.  

Tóni mindenütt kereste Sámsont. Először az egyik, majd a másik irányban. Kereste a földön és a fák tetején - minden olyan helyen, ahol egy sárkány elrejtőzhet. De hiába. Sámson eltűnt. Tóni kis híján sírva fakadt. Soha nem kellett volna Sámsont arra kényszerítenie, hogy a kígyóval maradjon. Más útvonalat kellett volna választaniuk, ahogy Sámson javasolta. Most elveszítette a legjobb barátját. 

Tóni a patáit vonszolva vánszorgott. Az esőerdő kezdett elfogyni körülötte, és Tóni egy nagy bolthoz ért. Tóni belépett.  

- Viszlát, viszlát - mondta a pult mögött álló hölgy.  

- Üdvözlöm! Tóni vagyok, és szükségem van valamire, aminek a segítségével gyorsan megkereshetem a barátomat, Sámsont. Talán egy biciklire. Vagy egy versenyautóra. Vagy inkább egy repülőgépre. Tudna nekem segíteni? 

- Ez csak rajtad múlik. - Felelte a hölgy. Tóni megvakarta a sörényét. Ez nem ment túl jól.  

- Van repülőgépük, amit megvehetnék? 

- Nincs - mondta a hölgy, buzgón bólogatva, miközben talált egy póréhagymát, amelyet büszkén letett a pultra.  

Tóninak fogytán volt a türelme, és nem póréhagymára volt szüksége, hanem egy repülőgépre.  

- Nem, repülőgépre van szükségem. R-E-P-Ü-L-Ő - mondta Tóni nagyon lassan és tagoltan. A hölgy boldogan mutatott a póréhagymára. Tóni felsóhajtott. A boltos hölgy nyilvánvalóan egy nagyon speciális nyelvet beszélt, amely úgy hangzott, mint Tónié, csak éppen mindennek más volt a neve.  

- Oké... ásójuk van? 

A hölgy egy kicsit kotorászott a mögötte lévő polcokon, majd egy elektromos fogkefét dobott a pultra.  

- Kérhetnék egy csomag rágógumit? 

A hölgy buzgón bólogatott, és egy csavarhúzót kínált Tóninak. 

- Egy varázspálcát? 

A hölgy előhozott egy cserepes növényt.  

Ez nagyon sokáig így folytatódott. Tóni felsóhajtott, mert kimerült volt, és a pult mögött álló hölgy is eléggé megviseltnek látszott. Tóni úgy döntött, hogy még egyszer megpróbálja, különben fel kell adnia, és meg kell próbálnia gyalog megtalálni Sámsont. Sokáig gondolkozott ezen.  

- Kelbimbó? 

A hölgy megrázta a fejét - ami bármit jelenthetett -, és kotorászni kezdett a pult alatt. Aztán elővett egy nagy dobozt, amelyben egy repülőgép volt! 

- Hurrá! - kiáltotta Tóni, majd gyorsan fizetett. A hátizsákjába rakott egy tortát, amit a hölgy kalapnak nevezett, de ez igazából teljesen mindegy volt.  

Miután kijött a boltból, Tóni gyorsan kinyitotta a dobozt. Jaj, ne, ez egy összeszerelő készlet volt! Nem volt biztos benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet. A doboz hatalmas volt, az útmutató pedig hihetetlenül hosszú. Tóni elkezdte olvasni és lapozgatni, és látta, hogy az első sok oldal tele van figyelmeztetésekkel mindenről, ami elromolhat, amikor az ember repül a géppel. Rengeteg dolog volt, ami elromolhatott. Sok oldal szólt arról is, hogy a repülőgép készítői nem felelősek azokért a dolgokért, amelyek elromolhatnak a repülőgép vezetése közben.  

Az utolsó oldalon három kép volt három alkatrészről. A három alkatrészt össze kellett rakni, és aztán a repülőgép készen állt a repülésre. Tóni ezt egy kicsit furcsának találta. De követte az útmutatóban található utasításokat, és a gép elkészült. 

Tóni tudta, hogy az űr nagyon nagy. De Sámson is nagyon nagy sárkány volt, ezért Tóni abban reménykedett, hogy Sámson valahol odafent repked, és ő gyorsan megtalálja. Tóni lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak hamarosan újra látná a barátját. Aztán megnyomta az indítógombot, és a gép köhögve és fulladozva egyre nagyobb lendületbe jött, majd felszállt. Tóni egyenesen az űrbe tartott, és nem tért vissza, amíg meg nem találta a legjobb barátját.  

Tóni egyre magasabbra és magasabbra emelkedett az űrben. Nagyon szép volt a bolygókkal, a csillagokkal és az űrköddel. Sámsonnak azonban nyoma sem volt sehol. Tóni hamarosan azon kezdett töprengeni, hogy talán hiba itt fent, az űrben keresgélni, hiszen Sámson azt mondta, hogy csak akkor repül, ha feltétlenül szükséges. Mi van, ha még mindig az esőerdőben rohangál, és eltévedt? 

Épp amikor Tóni kételkedni kezdett abban, hogy Sámsont az űrben kell keresnie, a repülőgép nagyon riasztó hangot kezdett kiadni. Ahogy közeledett egy igen színpompás bolygóhoz, úgy döntött, hogy leszáll. Szerencséje volt, mert alig néhány másodperccel a leszállás után nagy robaj hallatszott, a gép motorja kilőtt az űrbe, és egy szempillantás alatt eltűnt. És most mi lesz? Hogyan jut vissza Tóni Sámsonhoz és a Felhőkön túli Csodaországba? Tóni körülnézett. 

- Helló! Van ott valaki? 

- Igen, én. - felelt egy hang.  

- Ki vagy és hol vagy? 

Egy elegáns egyszarvú libbent a bolygóra Tóni mellé. Körülötte aranyporszemcsék táncoltak.  

- Tudnál nekem segíteni, egyszarvú? 

- Talán igen, de csak akkor, ha a nevemen szólítasz, ami Flórián. Fantasztikus Flórián. 

- Oké, Flórián, Tóni Póni vagyok, és a barátomat, Sámsont keresem. Átrepültem az egész űrön, de sehol sem találom, és most nem tudom, mit tegyek. Tudnál nekem segíteni? 

Az egyszarvú nem igazán figyelt, mivel azzal volt elfoglalva, hogy önmagát csodálja a tükörben.  

- Észrevetted a sörényemet? Hát nem gyönyörű? Új sampont kezdtem használni. 

- A sörényed pompás. De nem Sámsonról beszéltünk éppen? 

- Nos, várj csak. 

Flórián, az egyszarvú kiment a fészerbe, és kotorászott egy ideig. Egy távcsővel tért vissza. 

- Távcső! Zseniális, most már megkereshetem Sámsont! - nyerített Tóni boldogan.  

- Igen, zseni vagyok. És nagyon jóképű. Nemáte gondolod? - kérdezte Flórián.  

- Igen, határozottan. - Motyogta Tóni, miközben körülnézett a távcsővel. Erdőket, mezőket, sivatagokat, hegyeket és jégtáblákat látott. De Sámson nem volt sehol. Amíg csak... igen... ott volt! 

Tóni megtalálta Sámsont. Sámson az erdőben ült, a bendzsóján játszott, és nagyon szomorúnak tűnt. Tóni nagy öleléssel köszönte meg Flóriánnak a segítségét, de aztán elszomorodott. Nem tudott lejutni Sámsonhoz, mert a repülőgép elromlott.  

- Várj csak! - Mondta Flórián hátradobva a sörényét, és kiment a fészerbe.  

- Ezt nézd meg! Én egy gyönyörű zseni vagyok, és van egy rakétám is. Rákapcsolhatod a repülőgépedre, és így haza tudsz jutni. 

- Egy rakéta. Ez egy kicsit... veszélyesnek hangzik. Biztos, hogy működni fog? - kérdezte Tóni óvatosan.  

- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. - válaszolta Flórián.  

Tóni bólintott, és visszamászott a repülőgépbe. Csak egy módon lehetett kideríteni. Bátornak kellett lennie, ha vissza akart jutni Sámsonhoz. Flórián egy távirányítóval elindította a rakétát, és Tóni villámgyorsan kilőtt az űrbe olyan robajjal, amelytől az egész galaxis visszhangzott.

.

Tóni egyre jobban közeledett a Felhőkön túli Csodaországhoz. Minél közelebb került hozzá, annál gyorsabban repült, és annál forróbb lett a repülőgépe. Végül olyan forróvá vált, hogy a szárnyak kigyulladtak, és Tóni rájött, hogy a fékek sem működnek.  

- VIGYÁÁÁÁÁÁÁZZZ, SÁMSON! - kiáltotta. De Sámsonnak nem volt ideje reagálni.  

A lángoló repülőgép egyenesen abba a fába csapódott bele, amely alatt Sámson ült. A fa kigyulladt, Tóni pedig egyik ágról a másikra zuhant. Amikor Tóni az erdő talajára zuhant, a közelében minden fa lángolt! Sámson halálra rémült, és minden irányba tüzet kezdett okádni. 

- Sámson! Sámson! Én vagyok az, Tóni! 

- Tóni? Öreg cimbora! Tényleg te vagy az? 

A két barát nagy baráti öleléssel, hosszan megölelte egymást. Melegen, hosszan és bensőségesen.  

- Találkoztam egy boltos hölggyel, aki mindent félreértett, és akit én sem értettem. Lehetetlen volt vele beszélgetni. Aztán felrepültem az űrbe, hogy megkeresselek! Aztán találkoztam egy egyszarvúval, akinek volt egy távcsöve meg egy rakétája, aztán megtaláltalak, és aztán... veled mi történt? - Sorolta Tóni levegő után kapkodva.  

Sámson vállat vont. 

- Nos, nekem... 

- Pisilned kellett? 

- Igen! És mire visszajöttem, te eltűntél. 
- Egyáltalán nem féltél attól a ronda hosszú kígyótól, ugye? 

- Dehogyis! - Mondta Sámson rezzenéstelen arccal.  

Tóni elmosolyodott.  

- Mit játszottál a bendzsón? 

- Semmit... ez csak... 

- Kicsit szomorúnak tűntél éneklés közben, úgyhogy nem kell újra elénekelned. De talán el tudnád nekem mondani a dal szövegét. 

Sámson lenézett, és nagyon gyorsan elhadarta: 

- Tóni, Tóni, legjobb barátom, belepusztulok a bánatomba, ha nem látlak többé.  

Tóni Sámson kezére tette a kezét, megszorította, és egyikük sem szólt többet. Aztán furcsán nagy lett a csend, amikor szerencsére megjelent egy lovaskocsi. Egy cirkuszi társulat tagjai ültek benne. Amikor meglátták Tónit és Sámsont, megálltak, hisz nem sűrűn fut össze az ember egy sárkánnyal és egy pónival.  

- Nem akartok velünk jönni a középkori piacra? - kérdezte a társulat vezetője. Tóni és Sámson tudták, hogy sietniük kell, de abban is egyetértettek, hogy szükségük van arra, hogy egy jót nevessenek, ezért felpattantak a kocsira, amely egy középkori piacra vitte őket egy olyan királyságban, ahol a királynak nagyon szép palástja és még szebb koronája volt.  

Tóni és Sámson kipróbálták az íjászkodást, és nagyon jól érezték magukat. Ezután Sámson megbirkózott a királyság legerősebb embereivel, és mire észbe kapott, megnyerte a lovagi tornát és a kardvívást is. Ami azt illeti, Sámson annyira jó volt mindenben, hogy a király megtette személyes pajzshordozójának.  

Tóni nagyon meghatódott, amikor látta, milyen büszkén feszít Sámson a király mellett saját köpenyében, saját címerpajzsával és kardjával a győztesek tiszteletére rendezett ünnepségen.  

Tóni megnézte a homokóráját. Nem volt sok ideje, és bár ez egy kicsit fájt neki, indulnia kellett, mert szerette volna, hogy a többi póninak is legyen esélye átélni egy ilyen kalandot.

Tóni most megint egyedül volt. Szomorú volt, hogy ott kellett hagynia Sámsont, de megértette, hogy Sámson számára mennyire klassz, hogy a király hűséges pajzshordozója lehet. Ilyen még soha nem történt meg egyetlen sárkánnyal sem, és ez tényleg olyan dolog volt, amire büszke lehetett.  

Eközben Tóni nagy rohanásban volt. Haza kellett jutnia a Pónisuliba, hogy minden kalandját elmesélhesse nekik a nagyvilágban. Már nem tarthatott sokáig, hogy odaérjen, hiszen a sulihoz közeli erdőben volt. Az erdő nagyon nagy volt, de még maradt egy kis homok a homokórában, úgyhogy remélhetőleg minden rendben lesz, gondolta Tóni, miközben áthaladt az erdő egy különösen sűrű, fenyőfákkal teli részén.  

Hirtelen csodásan édes illat csapta meg Tóni orrát: a fahéjas és málnás pite erős és finom illata töltötte be a levegőt, emlékeztetve őt arra, hogy mennyire szereti a süteményt, és arra is, hogy mennyire éhes. Így aztán Tóni elindult a csodás illat irányába.  

Egy házhoz ért, amely olyan volt, mint egy torta. Ejha!  

- Ez tökéletes számomra. - gondolta Tóni, és becsengetett. Az ajtó kinyílt, és Tóni egy kissé megrémült. Egy nagy, hegyes fogú és csorgó nyálú, csúnya troll nyitott ajtót. 

- Szia! Gyere be és helyezd magad kényelembe. Biztosan szeretnél egy kis finom pitét! MINDEN van itt, amiről valaha is álmodhattál. Gyere csak be! A troll olyan harsányan felnevetett, hogy Tóni egészen beleborzongott.  

Tóni tényleg nagyon megrémült, pedig nagyon bátornak tartotta magát, és nem félt sem a sárkányoktól, sem a vámpíroktól, sem a boszorkányoktól... vagy talán a boszorkányoktól egy kicsit... de a trollokkal már más volt a helyzet. Tóni egy kicsit hátrébb lépett, majd amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült a csúnya troll elől. Miközben Tóni futott, sírva fakadt. Félt és magányos volt, és haza akart menni, és hiányzott neki Sámson és valaki, akivel beszélgethetne, valaki, akinek elmondhatná, hogy fél, és akkor nem lenne olyan rossz. De most egyedül volt, és valószínűleg eltévedt, és meg kellett szöknie az elől a troll elől. Ezért lehunyta a szemét, és csak futott, megállás nélkül. Hirtelen nekiütközött valami nagy és kemény dolognak, amitől felborult. 

- Lehet még ennél is rosszabb? - gondolta Tóni, és kinyitotta a szemét, hogy lássa, mibe ütközött bele. 

- Tóni! Hát itt vagy, cimbora! - kiáltotta Sámson, és megölelte a legjobb barátját a legjobb barátnak kijáró nagy öleléssel.  

- Jaj, nem, te sírtál. Mi történt, hogy ilyen szomorú vagy? 

- Egy troll. Nagyon félek a trolloktól, Sámson, és ez nagyon ijesztő volt, és biztos vagyok benne, hogy meg akart enni. ÉS azzal a dologgal csalogatott be engem, amire a legeslegnehezebb nemet mondani. Sütemény! És torta! 

Sámson elgondolkodott. Tóni látta, hogy Sámson orrlyukai bugyborékolnak és habzanak, és füst jön ki belőlük. 

- Milyen undorító troll! Hogy MERÉSZEL egyáltalán arra gondolni, hogy megegyen téged! Micsoda arcátlanság! Hisz te egy kedves és aranyos, barátságos kis póni vagy, és nagyon bölcs is vagy. Süteménnyel és tortával próbálnak becsalogatni téged? Nem, ez így nincs rendben. GYERE velem! 

Sámson felemelte Tónit a karjaiba, és elindult vele, követelve, hogy mutassa neki az utat, akárhogy is tiltakozott ez ellen Tóni.  

- Tényleg nagyon vad, Sámson. 

- Igen, nyilvánvalóan. Ilyenek a trollok. Életveszélyesek! De Sámsonnak is van néhány trükkje a sárkánytarsolyában. Csak figyelj! 

Tóni vonakodva mutatta az utat, és hamarosan ismét becsöngettek a troll ajtaján. A troll ugyanazzal a kéjes vigyorral és egy még finomabb tortával a kezében nyitotta ki az ajtót, mint korábban. Epertortával! 

- Egy sárkány? Fincsi! Mármint hangulatos. - Vigyorgott a troll.  

- Gyertek be mindketten, bőven van hely a sütőmben... Mármint a süteményes asztalomnál. Remélem, éhesek vagytok, mert én az vagyok!  

- Csak lassan a testtel, mester! - mondta Sámson. - Tudom, mit akarsz. Amint belépünk, behajítasz minket a kemencédbe, de ebből köszönjük, nem kérünk, pajtás. Ez a sárkány mindent tud a trollokról - és varázsolni is tudok, tessék! 

Sámson elmormolt egy varázsigét. Sem Tóni, sem a troll nem tudta, mire készül a sárkány, de amikor Sámson suhintott a varázspálcájával, a troll kapott egy igazán csinos zöld nemezkalapot, nagy narancssárga tollal.  

- Hmm. Köszi, sárkány, ez tetszik nekem. - Nevetett a troll, miközben a nyál csorgott a szája sarkából. Tóni három nagy lépést tett vissza, az erdő felé.  

Sámson ismét suhintott a varázspálcájával, de még mindig nehezen lehetett kitalálni, hogy mit akar elővarázsolni. Mindenesetre a troll kapott egy sárga selyemnyakkendőt, egy pár térdvédőt és egy jégkorongütőt. Mindezek segítettek abban, hogy a troll csinosnak és jól öltözöttnek tűnjön, de nem segítettek az étvágya korlátozásában - vagy abban, ahogyan mohó szemekkel bámulta Tónit.  

Aztán az ötödik próbálkozásnál történt valami. Valami, amitől a troll tekintete meleggé és barátságossá vált.  

Sámson elővarázsolt egy pár gyapjúzoknit, amely bőven befedte a troll nagy lábát. 

- Mi történik vele? - suttogta Tóni.  

- A trollok azért olyan gonoszak mindig, mert mindig szörnyen hidegek a lábujjaik. Adj nekik egy pár különösen meleg zoknit, amely passzol rájuk, és olyan szelíddé válnak, mint a bárányok.  

A troll felnézett, és Tóni úgy érezte, mindjárt elsírja magát örömében. 

- Szeretnétek bejönni egy kis epertortára, hogy megköszönjem? - kérdezte a troll.  

- Sajnálom, troll, de nincs időnk. De ez nagyon kedves tőled. - Mondta Tóni, anélkül hogy meg lett volna ijedve.  

A két barát folytatta útját. Egy idő után Tóni megkérdezte: 

- Sámson! Nem úgy volt, hogy a király mellett maradsz mint hűséges pajzshordozója, és mindenféle klassz dolgot csinálsz? 

- Nos, igen, úgy volt. És így is tettem, amíg aztán már nem tehettem. 

- Miért?  

- Mert hiányzott az én nagyszerű kis pónim. 

- Én? Tényleg hiányoztam neked?  

- Igen, hát persze. Te vagy a legjobb. És remélem, már nem félsz a trolloktól. 

Tóni elmosolyodott, és belül melegséget érzett. Nem azért, mert Sámson megtanította neki, hogyan kell bánni egy trollal, legyőzve a legnagyobb félelmét, hanem azért, mert nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy valaki úgy törődik vele, ahogy Sámson. Képzeld csak el, a legjobb barátja egy sárkány volt. Már alig várta, hogy mindent elmeséljen a többi póninak. 

Az erdő nagyon sűrűvé vált, és Tóni hirtelen teljesen elhallgatott, ami szokatlan volt tőle. Sámson próbálkozott néhány viccel és bűvészmutatvánnyal, de Tóni nem figyelt, csak bámult egyenesen előre, hunyorogva az erdőbe.  

- Tóni? Mi a helyzet? Nagyon csendben vagy, és egyáltalán nem beszélsz. Valami baj van? 

- Pszt... Az erdő egyre ritkul, és a köd egyre jobban leereszkedik. Itt lakik a boszorkány, és azt mondja, hogy becsaptam őt, ezért résen kell lennünk. 

- He-he-he-he! - visszhangzott a fák közül. Tóni felpattant és körülnézett, míg Sámson azt tette, amit a sárkányok a legjobban tudnak, ha veszély leselkedik rájuk. Mellkasát kinyomva felegyenesedett, felhúzta a farkát, és kis lángokat fújt ki a száján. 

- Sámson! Meg kell védened engem. Jön, hogy elkapjon... 

Tóni nem tudott többet mondani, mert hirtelen csattanás hallatszott, és villám csapott egy fába. Annyira megrémült, hogy behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy úszógumin találta magát egy folyó közepén. 

- Viszlát, kicsi póni! Köszönöm, hogy hoztál nekem egy sárkányt. Nagyon tetszik nekem! A boszorkány vihogva állt a folyóparton, és integetett Tóninak. Sámson eltűnt. Teljesen biztos, hogy elrabolta a boszorkány! Tóni most a folyón sodródott, amely egyre messzebb vitte őt Sámsontól - a Pónisuliról nem is beszélve. Ten kellett valamit. De hát mit tehetne? Kinyitotta a hátizsákját, és alaposan átkutatta. Rengeteg izgalmas dolog volt benne, amivel jó móka volt játszani, de semmi olyasmi, amit Tóni most használni tudott volna. Vagy esetleg... Tóni megtalálta Sámson bendzsóját. Bár tudta, hogy Sámson mennyire szereti a bendzsóját, nem volt más választása, mint hogy a hangszer segítségével visszaevezzen a folyópartra.  

Nehéz volt az árral szemben evezni úgy, hogy egy bendzsót kellett használni evezőlapátként, de Tóni beleadott apait-anyait, és a barátjára gondolt, akit elrabolt a boszorkány. Ezt nem ússza meg szárazon a banya! 

Végül elérte a folyópartot, és továbbosont a kavargó köd és a boszorkány távolról is hallható, vihogó hangja irányába. Amikor Tóni elérte az erdőnek azt a részét, amelyben a boszorkány lakott, meglátta a ketrecben ülő Sámsont. A boszorkány épp valami szörnyű szagú levest főzött egy fazékban, és Tóni nem lehetett biztos benne, hogy Sámson nem kerül bele a leveses fazékba, úgyhogy nem volt vesztegetni való ideje. 

Hogy menthetné meg Sámsont? A boszorkány rengeteg bűvésztrükköt tudott, Tóni pedig csupán egy póni volt. Aztán támadt egy ötlete. Használhatná az úszógumit! Amilyen halkan csak tudott, a boszorkány mögé lopakodott. Tóni elkapta Sámson pillantását, és gyorsan intett neki, hogy tegyen úgy, mintha nem vette volna őt észre. Sámson azonnal vette a lapot, és fütyülni kezdett, úgy, ahogy az ember akkor szokott, amikor nincs semmi jele a veszélynek.  

A boszorkány felnézett a fazékból. 

- Nyam, sárkányfarokleves... nagyon finom! - nevetett, és elővett egy hatalmas ollót. De mielőtt használhatta volna az ollóját, valami történt. Tóni felugrott, és az úszógumit felülről, a fején keresztül rányomta a boszorkányra, így az nem tudta mozgatni a karjait, és elejtette a varázspálcáját. A boszorkány először meglepettnek tűnt, majd dühösen ráordított a kis pónira, amikor rájött, hogy csapdába ejtették az úszógumival, és nem tudja használni a varázserejét.  

Tóni megtalálta a ketrec kulcsát, és gyorsan kiengedte Sámsont. Mivel ha boszorkányokkal van dolgod, nem árt az óvatosság, így a biztonság kedvéért Tóni belökte a boszorkányt a ketrecbe, és rázárta az ajtaját. Tóni tudta, hogy a levegő előbb-utóbb szivárogni kezd majd az úszógumiból, és így a boszorkány kiszabadul, ezért jó volt, hogy még azt is ki kellett találnia, hogyan tud kijönni a ketrecből - de addigra Tóni és Sámson már messze jár majd.  

A jól ismert erdei ösvényeken haladtak tovább. Sámson nagyon örült, hogy megmenekült, és még mindig megvan a szép sárkányfarka. Tóni keménysége és bátorsága is lenyűgözte. Sámson még akkor sem balhézott, amikor Tóni közölte vele, hogy szeretett bendzsója elázott.  

- Csak kiakasztjuk a napra, hogy megszáradjon, pajtás, és újra a legnagyobb rendben lesz. Így hát pontosan ezt tették. A bendzsót Tóni hátizsákjára akasztották, így a szél fújta, és a nap megszárította, miközben sétáltak.  

Sámson a bendzsó kiszáradását azzal ünnepelte meg, hogy eljátszott egy dalt az eddigi kalandjaikról. Tóni készített egy zacskó pattogatott kukoricát, és egész jól beletalált a kukoricaszemekkel Sámson szájába, miközben a sárkány mellette sétált és énekelt. De ahogy nagy vidáman sétáltak, egyszer csak nagyon hangos morajlást hallottak a fák közül. 

- Ez mi volt, Tóni? 

- Valószínűleg a vámpír. Ő mindig éhes, és a hasa nagyon hangosan korog. 

- Mi az a vámpír? 

- Ők kicsit félénkek, selymet viselnek, és csendes életet élnek. 

- Miért olyan csendes? És miért nem megy és keres valami ennivalót, ha éhes? 

- Jó kérdés, Sámson, de a vámpíroknak nem olyan könnyű kint sétálgatni. Tudod... 

Tóni épp el akarta magyarázni a vámpírokkal kapcsolatos helyzetet, de Sámson, aki mindennél jobban szerette az ételt, a vámpír gyomrának morajló hangja felé sietett: 

- Nagyon szomorú, ha valaki olyan éhes, mint az a vámpír. Segítenünk kell neki! 

Tóni rohant utána, ahogy csak tudott, de nem volt könnyű dolga, mert Sámson nagyon fürgén mozgott. Amikor Tóni a barlang előtti tisztásra ért, Sámson már ott volt, és befelé kukucskált. 

- Helló! Vámpír! Ott vagy? 

- Igen - suttogta a vámpír -, itt vagyok, és szörnyen éhes vagyok.  

- Majd megoldjuk. - Mondta Sámson kedvesen.  

- De... Egyáltalán nem látlak. Nem lenne jó, ha egy kis fény jutna a sötét barlangodba? Tűz nélkül nem lehet főzni, és nagyon idegesítő, ha nem látsz semmit. Csak megkeresem a varázspálcámat, és aztán...  

Tóni odarohant Sámsonhoz, hogy megállítsa, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Sámson suhintott a varázspálcájával. És most az egyszer Sámsonnak első próbálkozásra sikerült elérnie azt, aminek érdekében a varázserejét használta. Hirtelen fényszóró, állólámpák, asztali lámpák, sőt még egy csillár is megjelent a barlangban. Lett ott még egy kényelmes fotel is, valamint nagy vacsorapartikhoz való étkezőasztal és székek. Sámson nagyon elégedett volt magával, de a vámpír eltűnt.  

- Vámpír! Vámpííííííííír! Hol vagy? 

- Khm. Itt. Sámson megfordult, és egy tölgyfa törzsének árnyékában éppen csak ki tudta venni egy elegáns, fekete és vörös selyembe öltözött alak körvonalait.  

- Miért állsz ott? Miért nem veted bele magad az új karosszékedbe, és lazítasz egy jó könyvvel? 

- Mert nem bírom a fényt. - Suttogta a vámpír. Aztán olyan hangosan elkezdett korogni a gyomra, hogy Sámson egészen megijedt.  

- Nos, én ezt egyáltalán nem tudtam. Szólhattál volna. Tennünk kell valamit ez ellen. De előbb rendbe kell tennünk azt a korgó pocakot. Mit szeretsz enni? Nagyjából bármit el tudok készíteni. 

- Hot dogot. - Mondta a vámpír.  

- Évek óta nem ettem. És még mandulás tortát, málnás szeletet és csokis croissant-t. Piros limonádét. Édesgyökeret. Aztán talán egy kis vattacukrot. Ha nem kérek túl sokat.  

Meglehetősen sokat kért a vámpír, de Sámsonnak bűntudata volt, amiért kidobta őt az otthonából. Ezt persze el fogja majd rendezni, de előbb elővarázsolta az összes ételt, amit a vámpír kért.  

Tóni többször is megpróbált közbeszólni, de tudta, hogy az egyetlen dolog, amivel felbosszanthatja Sámsont, az az, ha beleavatkozik az ételeivel kapcsolatos dolgokba. Így Tóninak türelmesnek kellett lennie, és végig kellett néznie, ahogy Sámson nagy gonddal felszolgálja a vámpír által rendelt különféle ételeket. Sámson az árnyékban álló, terítővel letakart asztalnál tálalta fel a hot dogot és a többi ételt. Nagyon udvariasan szolgálta ki a vámpírt, aki négyféle ízű piros limonádéból maga választhatta ki, hogy melyikből szeretne inni. Amikor a vámpír evett, hegyes agyarairól csöpögött a piros limonádé, és az arcán széles mosoly ragyogott.  

- Köszönöm, Sámson! Nagy örömömre szolgált, hogy élvezhettem a kulináris képességeidet. Soha nem kóstoltam még ilyen finom hot dogot és ilyen ízletes málnás szeletet. Mindenképp meg kell, hogy kapjam tőled a receptjét.  

Tóni ismét megpróbált közbeszólni, de hiába: a vámpír és Sámson folytatták a csevegést az ételekről, a főzésről és az éttermekről, tudomást sem véve Tóniról. Tóni általában enyhén kékes arcszíne türkizkékre, majd sötétkékre változott, ahogy egyre kétségbeesettebbé vált.  

Közben Sámson tovább beszélgetett.  

- Kedves vámpírom, még nem végeztünk. 
- Nemôžete sa na to pozrieť? 

- De nem ám, mert a barlangodról is beszélnünk kell, és arról, hogyan tehetnénk sötétebbé, ugyanakkor otthonossá és hangulatossá.  

Tóninak most már elege volt, és kiabálni kezdett: 
- ERRE NINCS IDŐNK! MOST AZONNAL INDULNUNK KELL!  

Sámson még soha nem látta ilyennek Tónit, és döbbenetében azonnal elfelejtette a vámpír barlangjának megvilágításával és dekorációjával kapcsolatos összes tervét. Ehelyett Tóni után futott, aki már jócskán bent járt az erdőben. Amikor Sámson utolérte Tónit, megkérdezte tőle, hogy sajnálja-e a vámpírt, de Tóninak nem volt ideje válaszolni, mert most már tényleg nagyon sietniük kellett, ha el akartak jutni a Pónisuliba, mielőtt még túl késő lenne.  

Tóni és Sámson az erdei hídhoz ért, és Tóni azonnal átvette az irányítást. 

- Sámson! Ezt majd én elintézem. A hidat egy nindzsa őrzi. Kérdéseket fog feltenni, és én tudom rájuk a válaszokat. Nagyon kevés időnk van, hogy eljussunk a Pónisuliba, úgyhogy nagyon sietnünk kell! 

Sámson úgy gondolta, hogy ez már egy kicsit túl izgalmas kezd lenni. Vajon sikerülni fog nekik? Ahogy ezen gondolkodott, hirtelen előugrott a kis nindzsa, és Sámsonnak szegezte a kardját.  

Tóni már VÁLASZOLT a kérdésemre, tehát mielőtt ti ketten átmennétek a hídon, NEKED kell válaszolnod egy kérdésre, sárkány! 

- Igen. Persze. Megpróbálhatom. - Mondta Sámson.  

A nindzsa mély levegőt vett, hunyorított, és így szólt: 

- Mi a... kedvenc ételed? 

- A fenébe, ez egy nehéz kérdés. Ez a legrosszabb dolog, amit kérdezhetsz tőlem. 

Sámson nem igazán szeretett választani, vagy azt mondani, hogy bármi jobb bármi másnál. De KÜLÖNÖSEN akkor nem, ha ételekről volt szó. Például nem tudta, hogy az eperlekvárt szereti-e jobban, vagy a málnalekvárt. És az áfonya és a feketeribizli szintén finom volt. És hogy jobban szereti-e a pizzát, mint a spagettit? Szerette az osztrigát és a falafelt is, meg a tzatzikit, a krumplipürét és a sajtos szendvicset. De hogy melyik volt a kedvence, az attól függött, hogy épp milyen hangulatban volt.  

Sámson annyira ideges volt, hogy ki kell választania EGY ételt a sok közül, hogy hunyorogva gondolkodott, amennyire csak tudott.  

De ez nem segített. Mivel amikor újra kinyitotta a szemét, Tóni és a nindzsa is feldúltnak tűnt. Sámson annyira ideges lett, hogy gondolkodás nélkül kinyitotta a száját, és felégette a hidat! Most már nem tudtak átkelni rajta.  

Ez nagyon rossz volt, mert tényleg nem volt sok idejük. A nindzsa szomorú volt, és meglehetősen dühös is, Tóni pedig leült egy fa mellé, és elővette a homokórát a hátizsákjából. Már csak néhány homokszem maradt, ami még nem pergett le.  

Tóni kis híján sírva fakadt.  

- Most már nem fogom tudni megakadályozni, hogy a barátaim örökké csak ügessenek. És nem fogok tudni mesélni nekik arról, hogy milyen fantasztikus, kalandos a világ idekint. Úgy gondolom, ezt nekik is ugyanúgy át kellene élniük, ahogy én átéltem - ahelyett, hogy egész nap csak ügetnek. 

Sámson ezt meg tudta érteni. Sajnálta, hogy a barátja ilyen zaklatott. És még jobban sajnálta, hogy ez valójában az ő hibája volt. De ő ezt jóvá fogja tenni. Sámson tett néhány lépést hátrafelé, és körülnézett. Bemelegítette a lábát azzal, hogy nyomokat hagyott az erdő talajában, aztán megköszörülte a torkát, és a legjobb barátjára nézett. 

- Tóni! Ha akarod, felugorhatsz a hátamra. Aztán elrepülhetünk a Pónisuliba. Ez gyors és szórakoztató lesz, és egyáltalán nem lesz veszélyes. 

Tóni nem hitt a fülének. Tágra nyílt szemekkel bámult Sámsonra. 

- De Sámson! Hisz te soha nem repülsz úgy, hogy valaki a hátadon ül! A sárkányok nem szoktak ilyet csinálni. Te magad mondtad! 

- Igen, ezt mondtam. Soha nem tettem ilyet, és nem is tenném meg soha senki másért, csak érted, Tóni.  

- Tényleg? 

- Igen. Mert te vagy a legjobb barátom. Megmentettél a boszorkánytól, és magaddal vittél a világ legnagyobb kalandjára. Úgyhogy most pattanj fel a hátamra, és ígérem, hogy eljutunk a Pónisuliba, mielőtt még túl késő lenne.  

Tóni felmászott Sámson hátára. 

Kapaszkodj erősen, cimbora! - mondta Sámson, majd hosszú nekifutás után egy fa felé rohant. Mielőtt nekicsapódott volna, felemelkedett a levegőbe, és aztán tovább, egyre feljebb az égbe. Tóni erősen kapaszkodott, mert gyorsan haladtak, és a szél az arcába csapott.  

Lent a földön a nindzsa még mindig dühös volt. - Mi lesz a hidammal?! - visított.  

- Gyertek vissza, gazemberek! De Tóni és Sámson már eltűntek. Ugyanakkor a nindzsa éles fülei hirtelen meghallották egy gally reccsenését az erdőben. Úgy ugrott a hang irányába, ahogy csak a nindzsák tudnak - villámgyorsan és kecsesen.  

- Ki az ott? Látlak téged. Én nindzsa vagyok, és senki nem tud elbújni előlünk, vagy becsapni minket! - kiáltotta a nindzsa. Az egyik fa mögül egy fej kukucskált elő. A vámpír volt az.  

- Csak én vagyok az. A vámpír. 

- A minúť sa! Alig hallottalak meg. Nagyon jól tudsz lopakodni! Gondolod, hogy meg tudnál tanítani engem erre? 

A vámpír bólintott.  

- Azt hiszem, igen. Cserébe esetleg megtaníthatnál kardozni? Mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd kipróbálom. 

- Persze. - Mondta a nindzsa, és azonnal tanítani kezdték egymást. Sőt, olyan jól érezték magukat, hogy a nindzsa teljesen megfeledkezett a felégetett híd miatti haragjáról. 

Fent az égben Tóni Sámson hátáról láthatta az összes csodálatos, vad, őrült és veszélyes helyet, ahol jártak. A sivatagtól a középkori piacig, a boszorkány barlangjától és a troll házától (amelyet Tóni a legszívesebben elfelejtett volna) a tengerpartig, amely a tengerre vezetett, ahol most Rettenetes Rebeka vitorlázott a kalózhajóján, puskaporral teli ágyúival.  

De aztán Tóninak eszébe jutott, hogy igazából nincs most ideje gyönyörködni a kilátásban. Nagyon kevés homokszem maradt a homokórában, amely még nem pergett le. 

- Húzzál bele, Sámson! Különben nem érünk oda. - Tóni kiáltotta. Sámson még gyorsabban csapkodott a szárnyaival. 

- Ott! Oda le, Sámson, gyorsan!  

Tóni lefelé mutatott, és Sámson irányt változtatott. A parádé már elkezdődött, és a pónik lépésben ügettek a pódium felé, ahol a bal patájukkal alá kellett írniuk, hogy életük végéig lépésben fognak ügetni a Pónisuli szolgálatában. Roni volt az első a sorban. Ünnepélyesen belemártotta a patáját a kék tintába, és a papier fölé emelte. 

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁLLJ! - kiáltott hirtelen egy hang fentről. Mély csend támadt, és a pónik zavartan néztek egymásra. Aztán hatalmas üvöltés hallatszott. Egy olyan üvöltés, amilyet csak egy sárkány tud produkálni leszállás közben. A por felkavarodott, és minden póni hevesen köhögni kezdett.  

Amikor elült a por, az összes póni meglátta Tónit - és Sámsont! A pónik még sosem láttak sárkányt, és bár azt gondolhatták, hogy egy kicsit nagyobb és vadabb, mégis megijedtek, és nagy, remegő pónitömegként, szorosan egymáshoz húzódtak.  

Kóci volt az első, aki összeszedte a bátorságát, és megszólalt.  

- Szia, Tóni! Visszajöttél? És magaddal hoztad a világ legvadabb sárkányát. Ööö... mit keresel itt tulajdonképpen? 

- Azért jöttünk, hogy visszatartsunk benneteket. - Mondta Tóni határozottan.  

- Visszatartani minket? Mitől? - csatlakozott hozzá kórusban az összes póni.  
- Attól, hogy életetek végéig lépésben ügessetek. Fogalmatok sincs, miről maradtok le. Barátaim? Ez itt Sámson. 

- Sziasztok, helló, buenos dias, bon jour és guten tag - mondta Sámson kedvesen, és igyekezett a lehető legkevésbé vadnak látszani.  

A pónik még mindig ijedtnek, de már egy kicsit kíváncsinak is tűntek. Tóni folytatta: 

- Azt hittem, hogy a világ egy nehéz és kihívásokkal teli hely, ahol ki vagy téve a kockázatnak, hogy mindenféle sérülés ér. És biztosan vannak olyan helyek, ahol ez megtörténhet. De a világ ugyanakkor nagy, gyönyörű és csodálatos is, és tele van mindenféle vicces lénnyel.  

Néma csend fogadta a szavait. Ez túl nagy falat volt a póniknak.  

Tóni tovább beszélt:  

- Mindannyian azt gondoltátok, hogy Sámson hihetetlenül vad. De, tudjátok, egyáltalán nem az. Igazából nagyon is aranyos. És ugyanazokat a dolgokat szereti, amelyeket mi is szeretünk! Barátaim, fejezzétek be a vég nélküli ügetést itt, a Pónisuliban. Menjetek el a pályáról és lássatok világot, ahogy én is tettem. Ha ezt megtettétek, UTÁNA eldönthetitek, hogy életetek hátralevő részében is lépésben akartok-e ügetni.  

Ismét mindenki elcsendesedett. A pónik suttogva beszélgettek egymással. Egy idő után Dzsoni, a legszürkébb póni, aki a legjobban tudott lépésben ügetni, megfordult.  

- Tóni, mielőtt döntenénk bármiről, többet kell hallanunk a kalandjaidról. 

- Hát persze. Foglaljatok helyet, kedves barátaim. - Mondta Tóni. Aztán belekezdett.  

- Az első dolog, amivel a Pónisuli elhagyása után találkoztok, egy híd. És nem lehet csak úgy átsétálni rajta, mert egy nindzsa őrzi. Sőt, a híd épp most ment tönkre, és talán segítenünk kellene neki újra felépíteni... 

Tóni mindent elmesélt nekik a kalandjairól és az összes vicces és különleges emberről, akikkel találkozott. Közben Sámson elővarázsolt némi rágcsálnivalót, és néhány más bűvésztrükköt is bemutatott, hogy elüsse az időt.  

A pónik úgy gondolták, hogy a világ nagyon izgalmasnak hangzik, és azt is megtudták, hogy a sárkányok egyáltalán nem vad teremtmények, hanem valójában nagyon aranyosak és szórakoztatóak. Mindannyian elhatározták, hogy nem fognak lépésben ügetni egész hátralévő életükben, hanem inkább útnak indulnak, és új kalandokat keresnek a nagyvilágban.  

Na és mi lett Tónival és Sámsonnal? Beköltöztek együtt Sámson várába. Filmeket néztek, palacsintát sütöttek, pattogatott kukoricát ettek, odaégettek dolgokat, és még sok más klassz és mókás dolgot csináltak, amit az ember a legjobb barátjával csinál. És néha Tóni felpattant Sámson hátára, hogy kirepüljenek a világba, új kalandokat keresve, mert a kalandokból soha nem elég.