Przegapiłeś rozdział?  

W przypadku, gdy nie jest to zgodne z prawem, nie jest to zgodne z prawem i nie jest to zgodne z prawem. De az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Ez különösen igaz az önmagunknak tett ígéretekre. Ezért aztán Tóni útnak indult, hogy felfedezzen mindent, amit csak a Felhőkön túli Csodaországban fel lehet fedezni.  

 

Tóni először áthaladt egy erdőn, egy sötét és kicsit félelmetes erdőn. W ten sposób można uzyskać bardzo dobre wyniki. Teketóriázás nélkül a hídra lépett, amikor egyszer csak előtte termett egy nindzsa.  

 

- Hát, te meg mit keresel itt? 

- Épp át akartam kelni a hídon. - mondta Tóni.  

- Ez nem így működik. Nie ma nic lepszego. - mondta a nindzsa fontoskodva.  

- Ez izgalmasan hangzik. Mit jelent ez? - kérdezte Tóni.  

- Ez azt jelenti, hogy én őrzöm a hidat, és vigyázok rá, hogy ne mászkáljanak át rajta mindenféle emberek. 

Tóni morfondírozni kezdett. Nem gondolta, hogy ő amolyan "mindenféle ember" lenne, mivel ő Tóni Póni volt, aki elindult kalandokat keresni.  

- Hát, az tényleg nem lenne jó. De azért én átmehetek a hídon? - kérdezte.  

A nindzsa furcsa, prüszkölő orrhangon válaszolt:  

- Te semmit sem tudsz a hídőrökről? 

- Hát, nem igazán. - vallotta be Tóni.  

- Tulajdonképpen most jöttem el először a Pónisuliból, úgyhogy valószínűleg sok mindent nem tudok. 

A nindzsa a fejét ingatta.  

- Hát jó, akkor válaszolnod kell egy kérdésre, mielőtt átengednélek a hídon. Egy nehéz kérdésre! Egy... igazán nehéz kérdésre! 

- Remélem, tudok rá válaszolni. - mondta Tóni.  

 

Tóni és a nindzsa farkasszemet néztek egymással. Egy ideig egy szót sem szóltak.  

- Szóval, mi az a kérdés? 

- Várj, ki kell találnom egyet! Nem túl gyakran járnak erre emberek, így egy kicsit berozsdásodtak az agytekervényeim. 

Tóni leült, és türelmesen várakozott.  

 

Egyszer csak a nindzsa felugrott.  

- Ez az! Megvan! Ez tényleg egy nehéz kérdés. Készen állsz? 

Tóni bólintott.  

- Mi a kedvenc színed? 

- Ó, ez bizony nehéz kérdés. - mondta Tóni. - Mi a te kedvenc színed, nindzsa? 

- Természetesen a fekete! 

- Hát, azt hiszem, a rózsaszínt szeretem a legjobban. Vagyis nem, várj csak. A narancssárgát! Nem... a zöldet. A válaszom az, hogy zöld. 

- De hát nem mondhatsz több különböző színt. Én vagyok a híd őre, és követelem, hogy adj egyértelmű választ. 

- Zöld. - mondta erre Tóni határozottan. 

- Akkor rendben van. Átmehetsz a hídon. - mondta a nindzsa. - De hová mész? 

- Azért indultam útnak, hogy megtaláljam Sámsont, a sárkányt, és megküzdjek vele. 

A nindzsa elsápadt.  

- Ez nagyon rossz ötlet. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád! Lehet, hogy inkább itt kéne maradnod velem. Nindzsacsillagokat dobálhatnánk, és sok más nindzsás dolgot is csinálhatnánk. 

Tóni mosolygott és a fejét csóválta.  

- Ez igazán kedves tőled, nindzsa, de megígértem magamnak, hogy megtalálom Sámsont, a sárkányt, úgyhogy ezt kell tennem. De lehet, hogy később még találkozunk. 

 

Tóni nagyon éhesnek érezte magát a hídőrző nindzsával folytatott beszélgetés, a kérdések és egyebek megválaszolása után, ezért úgy döntött, hogy megeszi az ebédet, amit az útra csomagolt magának.  

 

Talált az erdőben egy tisztást, néhány nagy kővel, amelyeket a fák ágai között átszűrődő napsugarak felmelegítettek, ezekre ült le. Kicsomagolta az ebédjét, és épp beleharapott volna egy szendvicsbe, amikor pisszegést hallott egy bokor mögül.  

 

- Psszt! 

Tóni meredten bámult a bokorra.  

- Psszt! - hallotta megint.  

Ez igazán különös volt. Tóni felállt, és benézett a bokor mögé. Egy barlang bejáratát látta, és belül, a barlangban egy csillogó szempárt.  

- Hmmm ... helló ...  

Tóni soha nem látott még ilyen különös szemeket, és nem is beszélt senkivel, aki barlangban rejtőzködött, így nem tudta, mi mást mondhatna még.  

- Helló - suttogta a hang a barlangból -,  

van egy kis ennivalód? 

- Igen, persze. Gyere ki a napfényre, és megosztom veled az ebédemet. - mondta Tóni. Jó lett volna, ha nem kellett volna egyedül ennie.  

A szempár közelebb jött Tónihoz, aki ekkor már látta, hogy a két szem egy sápadt, sovány vámpírhoz tartozik.  

- Nem jó. Én vámpír vagyok. - mondta a vámpír.  

- Na és? - értetlenkedett Tóni.  

- Az a helyzet, hogy nem bírjuk a fényt. Egyáltalán nem. Ezért aztán nappal nem tudok kimenni élelmet keresni, és mivel egy kicsit félek a sötétben, így éjszaka sem szeretek kimenni.  

- A fenébe. Ami igaz, az igaz, nem lehet könnyű neked. De ha ideülsz a fa alá, az árnyékba, akkor én leülhetek melléd a napra, és megoszthatom veled az ebédemet. Vannak szendvicseim, mandarinom, meg mindenféle kajám. - mondta Tóni.  

Egy darabig üldögéltek és eszegettek.  

- Meg kell találnom Sámsont, a sárkányt. Nem tudod, merre keressem? - kérdezte Tóni.  

A vámpírnak kis híján a torkán akadt egy banán.  

- Sámsont? Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Tartsd magad távol tőle! 

- Igen, ezt már mondták nekem. De én mégis meg akarom őt találni. - mondta Tóni.  

- Hát jó, akkor arra kell menned. - mutatott a vámpír az erdőbe.  

- Nagyon köszönöm! Remélem, még találkozunk! - mondta Tóni, miközben felállt, felvette a hátizsákját, majd beljebb sétált az erdőbe.  

 

Tóni nem jutott messzire, amikor már azt kívánta, bárcsak otthon maradt volna inkább, a Pónisuli biztonságában. Egyre sötétebb lett, és az erdő egyre komorabbá vált. Hirtelen rikácsoló, harsány kacagást hallott. Épp előtte... 

Tóni hátán futkározott a hideg, amikor meghallotta a rikácsoló, harsány kacagást a sötét és komor erdőben. A póniknak nagyon hosszú hátgerincük van, szóval elég erősen érezte a hideget.  

 

- Mi volt ez? És visszamehetek-e még? - gondolta Tóni, de mielőtt válaszolhatott volna a saját kérdésére, egy boszorkánnyal találta szemben magát.  

A boszorkány rikácsoló hangon és harsányan újra felkacagott.  

- Itt nem engedlek át! 

- De hát... - Tóni megpróbált beszélni, de a boszorkány félbeszakította, mielőtt folytathatta volna.  

- Nem, amíg nem adtad ide nekem az összes holmidat! 

- Hát jó, rendben. - mondta Tóni, és levette a hátizsákját.  

- Mi az... mit csinálsz? - kérdezte a boszorkány.  

- Odaadom neked az összes holmimat. 

- De ez nem így működik. Tiltakoznod kell, és vissza kell utasítanod, és aztán én megfenyegetlek, hogy sziklává vagy biciklipumpává, vagy valami még ijesztőbbé változtatlak téged! 

- Jujj... - mondta Tóni.  

- Elnézést, most járok először ebben az erdőben, és boszorkánnyal is most találkozom először. Szóval nem igazán tudom, hogy működik ez. De ha fontos neked, hogy megkapd az összes holmimat, nagyon szívesen odaadom. Nem igazán szeretném, hogy biciklipumpává változtass. 

 

Tóni elkezdett különböző dolgokat előhúzni a hátizsákjából: a sálját, a jegyzetfüzetét, a kardját és még sok minden mást.  

- Tessék, parancsolj.  

Felajánlotta a holmikat a boszorkánynak, de az ingerülten rázta a fejét.  

- Egyáltalán nem akarom a holmijaidat, ha így viselkedsz. 

Tóni egy kicsit furcsának találta a boszorkányt. De aztán megvonta a vállát, és elkezdett visszapakolni a hátizsákjába. Miközben azon fáradozott, hogy mindent beletuszkoljon a zsákjába, így szólt a boszorkányhoz:  

- Talán tudnál nekem segíteni. Azért indultam útnak, hogy találkozzak Sámsonnal, a sárkánnyal, és megküzdjek vele. Remélem, te tudod, merre kell mennem, mert én sajnos nem. 

A boszorkány nagyon megrémült.  

- Sámson egy félelmetes, tűzokádó lény, aki embereket és állatokat is eszik, ÉS nem szereti a kólát! Hát nem rémisztő?  

- Igen, ez tényleg rémisztő. De megígértem magamnak, hogy megtalálom. Akkor hát meg tudnád mutatni nekem az utat? - kérdezte Tóni.  

A boszorkány ismét harsányan felkacagott.  

- Igen, meg tudnám. De nem fogom, mert nem adtad ide nekem az összes holmidat! 
- De... - ellenkezett Tóni.  

- Csak semmi de. Nem adtad ide az összes holmidat, ezért nem mutatom meg neked az utat. 

A boszorkány ismét felvihogott, sarkon fordult, és elment.  

 

Tóni felsóhajtott. Nem igazán értette, hogy mit csinált rosszul. Épp belenyomta volna a hátizsákjába a holmiját, hogy be tudja cipzárazni, amikor észrevett valamit a hátizsák belsejében, amit nem ő tett oda. Egy homokóra és egy levél volt. Tóni felnyitotta a levelet. Dzsoni, a legszürkébb póni írta, aki a Pónisuliban a legjobb ügető volt.  

 

A levélben ez állt:  

"Tóninak. Hallottam róla, hogy el akarsz menni, hogy többet láss a Felhőkön túli Csodaországból. De a te helyed a pónik között van, és még visszajöhetsz hozzánk. Ha visszaérsz a Pónisuliba, mielőtt a homokóra lepereg, ott lehetsz a Póniparádén, amikor mindannyian teljesen kiképzett póniként végzünk. De ha nem jössz vissza, soha többé nem lehetsz a póniközösség tagja." 

Tóni összehajtotta a levelet, ránézett a homokórára, és hatalmasat sóhajtott.

 

Tóni elindult a kalózhajó felé. Nehéz volt a homokban járni, és a patái nagyon elnehezedtek, hiszen egész nap gyalogolt. Már egész közel volt a hajóhoz, amikor nagy robaj hallatszott, és valami nehéz landolt közvetlenül mellette. Nem más volt, mint egy ágyúgolyó! 

- Ne lőjetek, csak kérdezni szeretnék valamit! - kiáltotta Tóni, remélve, hogy valaki meghallja őt. Rekedtes hang válaszolt neki.  

- Jaj, bocsánat, ez egy régi szokásunk volt. Mi, kalózok szeretünk ágyúval lőni az emberekre. 

- Te kalóz vagy? - kérdezte kíváncsian Tóni, és közelebb merészkedett. A kalózhajó fedélzetén egy lány állt, az egyik szemén szemkötővel, egy nagy karddal a kezében, fülbevalóval, KÉT falábbal, és a vállán egy papagájjal.  

- Hogy kalóz vagyok-e? Juhé! Nie ma mowy, nie ma mowy! Én vagyok Rebeka, a Rettenetes, a hét tenger ura, a mélység ördöge, akit ismernek és akitől rettegnek az Északi-sarktól a Jóreménység-fokig! 

- Ejha! Ez nem semmi - mondta Tóni -,  

de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: miért van a kalózhajód kint, a sivatagban? 

 

Rebeka, a Rettenetes egyszerre igen bosszússá vált.  

- Na és te miért vagy egy sivatagban? 

Tóni így válaszolt: 
- Leginkább azért, mert eltévedtem. Sámsont, a sárkányt keresem, de nem igazán tudom, merre menjek. 

Rebeka, a Rettenetes döbbenten nézett rá.  
- Ez nagyon buta ötlet. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Nem szereti a kólát, és gonosz, és olyan erős, hogy fel tud emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! 

 

Tóni nagyot nyelt. Minél többet hallott róla, Sámson annál szörnyűbbnek tűnt számára.  

Rebeka élénken bólogatott. 
- Igen, ez történt. Sámson ledobta ide a hajómat, és most már nem fosztogathatom a hét óceánt. 

- Watashi wa kyandî ga hoshîdesu - rikoltott fel hirtelen a papagáj.  

- Hűha, a papagájod tud beszélni? 

- Aha! - válaszolta büszkén Rebeka.  

- És mit mond? 

- Nem tudom, mert csak japánul beszél. 

- Eh! - kiáltott fel Tóni csalódottan. - De tudod, hol lakik Sámson? 

- Igen, csak arra kell menned. - mutatta az irányt Rebeka.  

 

Tóni megköszönte neki, és ismét útnak eredt. Amikor épp arra gondolt, hogy ezúttal meglepően könnyű volt útbaigazítást kapnia, fújni kezdett a szél. Először nagyon, aztán rettenetesen, aztán lecsapott egy tornádó, és Tóni felemelkedett a levegőbe, és körbe-körbe pörgött...

Tónit olyan erővel és sebességgel pörgette körbe-körbe a tornádó, amilyet még soha nem tapasztalt. Tónin kívül zoknik, könyvek, egy kirakós játék darabjai, egy láda és ezernyi más dolog kavargott a levegőben körbe-körbe. Tóni arra koncentrált, nehogy fejbe verje egy repülő tárgy, de közben találni is próbált valamit, amibe belekapaszkodhat.  

 

A szél hirtelen elállt, és Tóni elkapott egy gumicsónakot, amely épp mellette repült el. Tóni és a csónak nagy csobbanással landolt egy folyóban. 

 

- Hú, ez rosszul is végződhetett volna. - gondolta Tóni, amikor észrevette, hogy a hajó milyen iszonyatos sebességgel siklik a vízen, és egyre gyorsabban és gyorsabban halad. W ten sposób można się z nimi zjednoczyć. Tóni kétségbeesetten próbált a patáival a partra evezni, de bármennyire is evezett, a csónak egyre közelebb került a vízeséshez. Tóni lehunyta a szemét, aztán elájult.  

 

Amikor újra kinyitotta a szemét, ő és a csónak már a parton voltak. Tóni csuromvizes volt, a pofájától a farkáig, a holmija pedig szerteszét hevert a fűben. MEGVOLT może być używany w domu, a także jako legfontosabb.  

 

- Miért fekszel ott? - szólalt meg hirtelen egy hang. Tóni mögött egy hatalmas bicepszű, és még annál is nagyobb bajuszú ember állt, akiről mindenütt kötelek és hegymászó felszerelések lógtak.  

- Hát ez egy hosszú történet, de igazából Sámson várába akarok eljutni. Te tudod, hogy hol van? 

A nagydarab ember a fejét rázta.  

- Ez elég rossz ötletnek tűnik. Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád, és embereket és állatokat eszik. Nem szereti a kólát, és gonosz, és olyan erős, hogy fel tud emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! Nagyon büdös a lehelete is. 

Tóni türelmetlenül félbeszakította.  

- Igen, ezt már hallottam... sokszor. De tudod, hol lakik Sámson? 

- Meg tudom neked mutatni. Csak másszunk fel annak a hegynek a tetejére, és megmutatom, hol van. De versenyezned kell velem a csúcsig! Egy, kettő, három, rajt! 

Tóni felnézett a hegyre, és a fejével néhány lésztőfok felé biccentett. 

- Nem mehetnénk inkább a lésztőn? 

Választ nem kapott, mert az óriás már megkezdte a hegymászást. Tóni megvonta a vállát, és felsétált a lésztőn. Útközben talált egy almafát, és leszakított magának egy finom piros almát. Egy kicsit szundikált is, aztán még versenyt fütyörészett egy madárral, mielőtt felért volna a csúcsra. 

 

Tóni fél órát várt a napsütésben, mire az óriás végre izzadtan és lihegve felért a csúcsra. Nagyon mérges volt. 

- Jak pokolenie może czuć się idealnie? 

Tóni épp el akarta magyarázni, hogy ő csak egyszerűen a lésztőn ment fel, ami sokkal könnyebb volt, mint az a sok mászás, amikor az ember félbeszakította.  

- Most visszamászunk, és meglátjuk, ki ér le előbb! 

Tóni gyorsan kapcsolt.  

- Oké, de előbb mutasd meg, hol van Sámson vára. 

- Jól van, persze. Ott! - mondta gyorsan egy pontra mutatva az ember, mielőtt villámgyorsan elkezdett volna visszafelé mászni. Tóni megrázta a fejét, és elügetett abba az irányba, amerre az ember mutatott. A nagy, sötét vár felé ...

Tóni igazából nagyon jó hangulatban volt, miközben a vár felé baktatott. A vár elég ijesztően nézett ki... és úgy tűnt, hogy a tetőről időnként lángok csapnak fel. De Tóni legalább a helyes úton volt, és most végre az útja végéhez közeledett. Sok izgalmas emberrel találkozott, de most már itt volt az ideje, hogy elérje célját.  

 

Úgy elmerült ezekben a gondolatokban, hogy kis híján átesett egy pár hosszú lábon. Egy varázsló ült egy szép hegyes kalapban egy sátor előtt, és Tóni az ő lábaiban botlott meg.  

- Helló! - motyogta a varázsló gyenge hangon. Aztán felsóhajtott.  

- Szia! - mondta Tóni vidáman, és folytatni készült az útját, mert nagyon sietett. De a varázsló olyan szomorúnak tűnt, hogy Tóni megállt.  

- Valami baj van? 

- Nem, nem, menj csak tovább. - sóhajtott a varázsló. 

- Úgy tűnik, valami nincs rendben! 

- Ó, ez csak... nehéz elmagyarázni - mondta a varázsló elhaló hangon.  

Tóni a homokórájára pillantott. Nem igazán volt ideje erre, de sajnálta is a varázslót, annyira szomorú volt.  

- Nem próbálnád meg azért elmagyarázni? 

A varázsló ismét felsóhajtott. Olyan hatalmasat sóhajtott, hogy a sátra megremegett.  

- Tudod, én varázsló vagyok. 

 

Tóni bólintott. Ezt ő is látta.  

- Ezért bármit elő tudok varázsolni. Az égegyadta világon mindent. 

- Ez remekül hangzik! - mondta Tóni.  

- Igen, azt hihetné az ember. - mondta a varázsló.  

- De... ha bármit elő tudsz varázsolni a világon, akkor soha semmiben sem szenvedsz hiányt. Nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic dobrego. Nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic złego w tym, że nie ma nic dobrego. 

Tóni töprengeni kezdett.  

- Co się stało, że tak się stało? 

A varázsló egy kicsit felvillanyozódott.  
- Egy hobbi? Igen... ez egész jó ötletnek tűnik. 

Tóni csettintett a patáival, ami nehezebb, mint az ujjaiddal csettinteni. Támadt egy még jobb ötlete. Tulajdonképpen jól jönne neki egy kis társaság az útra, és jó lenne, ha egy varázsló lenne az útitársa, ha Sámson tényleg olyan vadnak bizonyulna, amilyennek mindenki mondta.  

- Lehetne a hobbid esetleg a kalandok keresése? Szóval velem tartanál egy ilyen kalandra? 

- Ez FANTASZTIKUS ötlet, fiatal barátom. - Induljunk! - mondta a varázsló, és már fel is ugrott. 

- Nem akarod hallani, hogy mi is lesz ez a kaland? - kérdezte Tóni.  

- Nem, azt útközben is elmondhatod nekem. Induljunk! 
 

Tóni és a varázsló nekiindultak a kalandnak. Pontosan 24 lépést tettek meg, amikor a varázsló megállt.  

- Mi baj van? 

A varázsló leült egy kőre.  

- Ejnye! Azt hiszem, elég nehéz egyfolytában csak gyalogolni. Nie ma co się oszukiwać. Nagyon fáradt is vagyok. 

Tóni épp megszólalt volna, de mély horkolás szakította félbe. A varázsló elaludt. Tóni felsóhajtott, és bebugyolálta a varázslót a varázslói köpenyébe. To jest bardzo ważne,  

 

de nem sokáig. Hirtelen paták dobogását hallotta a háta mögött. És egy hangot, amely így kiáltott: - Állj! Vagy nézz szembe a következményekkel!

 

Tóni megremegett, ahogy a válla fölött hátrapillantott.  

- Wszystko! - kiáltotta újra a hang.  

Tóni nem tudta, mitévő legyen. Egyrészt logikusnak tűnt, hogy megálljon, amikor valaki azt kiáltja, hogy "állj!" - nie ma wątpliwości, że to nagranie nie jest dobrym pomysłem. A probléma magától megoldódott, mivel ahogy Tóni Sámson vára felé vágtatott, utolérte őt egy hatalmas ló, a hátán egy igazi lovaggal. A méretes ló éppen Tóni előtt állt meg úgy, hogy Tóni homloka a ló gyomrának ütközött.  

 

- Elnézést. - mondta Tóni, bár nem ő volt az, aki megállt az út közepén. A nagy ló dühösen meredt Tónira. A ló hátán a lovas viszont szélesen elmosolyodott, de aztán nagyon drámaian kirántotta a kardját, és nekiszegezte Tóninak.  

- Készülj a halálra! 

- Ööö... mi? - mondta Tóni félelemtől reszketve.  

- Te egy sárkány vagy, én pedig lovag vagyok, és a lovagok harcolnak a sárkányok ellen, és megölik őket! - mondta büszkén a lovag.  

- De... várj egy percet. 

Tóni úgy gondolta, hogy túl gyorsan történnek vele a dolgok.  

- Én nem sárkány vagyok, hanem póni. 

- Te egészen biztosan sárkány vagy! - üvöltötte a lovag.  

- Biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok az. Először is, a sárkányok zöldek, és, mint láthatod, én kék vagyok. - magyarázta Tóni.  

A lovag hunyorogva nézett rá.  

- Hmmm... én inkább zöldeskéknek mondanálak. 

A lovag hadonászni kezdett a kardjával.  

- ÉS szárnyaid is vannak. Úgyhogy te sárkány vagy. 

- Nem, esküszöm, hogy nem vagyok az! - mondta Tóni kétségbeesetten.  

- Az én szárnyaim aprók, és még repülni sem tudok, a sárkányok pedig tudnak. És tüzet sem tudok okádni! 

Tóni fújt, egyre csak fújt, hogy megmutassa, hogy nem jön ki láng a szájából.  

- Te kétségtelenül egy sárkány vagy, és meg kell, hogy öljelek. Ezek a szabályok. - mondta a lovag, és felemelte a kardját.  

 

Tóni gondolkodás nélkül rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak a rövid pónilábai bírták. Ez nem volt túl gyors a lovag nagy lovához képest, amely szorosan a nyomában volt. Tóni befutott a bokrok közé, remélve, hogy a nagy ló oda nem tudja követni, de tévedett. Tóni ide-oda cikázott, hogy összezavarja a lovagot és a lovat. De ez sem vált be. Tóni hirtelen egy síkságon találta magát, ahol nem volt semmilyen rejtekhely. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, de a ló ott volt a nyomában. Aztán Tóni elesett. Az még csak eszébe sem jutott, hogy nem sérült-e meg, csak lehunyta a szemét, és azt gondolta: - Végem van. 

- Elnézést, de mi a csuda folyik itt? 

Tóni lassan kinyitotta a szemét. A hang nem a nagy kardú lovagtól jött, aki meg akarta ölni Tónit, mert azt hitte, hogy Tóni egy sárkány. Ez egy női hang volt.  

 

Tóni felnézett. Egy magas torony tetején egy csodaszép hercegkisasszony állt, csípőre tett kezekkel, összeráncolt szemöldökkel.  

- Igen, pajtás, hozzád beszélek. Mit csinálsz?  

A hercegkisasszony a lovagra mutatott, aki közben már leszállt a lováról. A lovag Tóni felé bökött a kardjával.  

- Nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie, nie! 

Tóni mondani akart valamit, de a lovag már felemelte a kardját, így Tóni felállt, és futni kezdett. Körbe-körbe a hercegkisasszony tornya körül, a lovag pedig szorosan a nyomában. Tóni lábai kezdtek elfáradni, de a lovag egyre csak üldözte. Mindennek egy erős puffanás vetett véget, amelynek nyomán a lovag hirtelen feljajdult, és megdörzsölte a sisakját.  

 

- Ez mi volt? - kiáltott fel a hercegkisasszonynak.  

- Ez egy narancs volt, amelyet a fejedhez vágtam. Nyilvánvalóan nem tudod, hogyan kell figyelni valakire, ezért más módszerekkel kell felkeltenem az érdeklődésedet. 

A hercegkisasszony Tónira mutatott.  

- Ő egy póni, nem pedig egy sárkány. 

A lovag mosolygott, és megrázta a fejét.  

- Sajnálom, hogy ki kell javítanom egy igazi hercegkisasszonyt, de tévedsz. Ez nyilvánvalóan egy sárkány. 
- Nem az. 

- De az. 

- Nem az. 

 

Ez így folyt tovább, és Tóni azon tűnődött, vajon el tud-e osonni anélkül, hogy észrevennék, de a lovag nagy, dühös lova elállta az útját.  

Aztán a hercegkisasszonynak úgy tűnt, támadt egy ötlete.  

- Lovag úr! Tudod, hogy mi a lovagok legfontosabb feladata? Ami fontosabb, mint a sárkányokra vadászni? 

- Ööö... nem... nem hiszem. - motyogta a lovag.  

- Jó, hát tudnod kell, hogy a lovagok hercegkisasszonyoknak udvarolnak! 

- Hm... igen... udvarlás ... mi is az? 

A hercegkisasszony felsóhajtott.  

- Nem te vagy a legokosabb lovag a királyságban, ugye? Az udvarlás azt jelenti, hogy el kell érned, hogy beléd szeressek. Például azzal, hogy elénekelsz nekem egy csodálatos dalt. 

- Ó, már értem. Rendben, azon leszek! - mondta a lovag, és dúdolni kezdett, hogy bemelegítse a hangját.  

 

A hercegkisasszony Tónira kacsintott.  

- Jobb lesz, ha lelépsz. Amúgy hová mész? 

- Köszönöm, hercegkisasszony! Valószínűleg kicsit hülyén hangzik, de épp Sámson vára felé tartok. 

A hercegkisasszony döbbenten nézett rá.  

- Sámson? Sámson hihetetlenül vad, és tüzet okád... 

Tóni a levegőbe emelte a patáját.  

- Most hagyjuk abba. Tudom, hogy Sámson vad, meg minden. De megígértem magamnak, hogy megtalálom. Isten veled, szép hercegkisasszony! És köszönöm!

Tóni olyan gyorsan és halkan osont el, ahogy csak tudott.  

- Milyen kedves hercegnő! - gondolta, miközben sétált. Azokra a mulatságos, kedves és különös emberekre gondolt, akikkel a kalandja során találkozott. A hidat őrző nindzsára, a vámpírra, aki kerülte a fényt ÉS félt a sötétben, a csúnya boszorkányra, a beszédes cowboyra, Rebekára, a kalózra, és a hegymászóra, aki mindenből versenyt akart csinálni.  

 

Nagyon izgalmas útja volt, amelynek során több tapasztalatot szerzett, mint egész eddigi életében.  

 

Most azonban komoly feladatok vártak rá. Tóni nem járt már messze Sámson, a sárkány várától. Nagy volt és sötét, és úgy tűnt, hogy a tetőről időnként lángok csapnak fel.  

 

Tóni megállt. Távol volt az otthonától. Talán mégiscsak vissza kellene fordulnia? Menjen haza a Pónisuliba, és élete hátralévő napjait azzal töltse, hogy lépésben üget a többiekkel? Tóni sokáig gondolkozott ezen. Nem, nem, ő ezt semmiképp sem tenné meg. Hiszen ő megígérte magának, hogy elmegy világot látni, megkeresi Sámsont, a sárkányt, és megküzd vele. Így hát ezt akarta tenni. Mindenki azt mondta, hogy a sárkány nagyon vad, így tulajdonképpen szívességet tenne a világnak. Mert Sámson hihetetlenül vad volt, tüzet okádott, embereket és állatokat evett, és nem szerette a kólát, és gonosz volt, és olyan erős, hogy fel tudott emelni egy kalózhajót a levegőbe, és ledobni a sivatagba! A lehelete is nagyon büdös volt. Valószínűleg piszkos trükkökhöz is folyamodna harc közben. - gondolta Tóni.  

 

Tóni továbbment, de csak egészen lassan vánszorgott. Olyan volt, mintha a lábai inkább ott maradnának, ahol vannak. Lenézett a patáira.  

- Gyerünk, pajtikáim, minden rendben lesz. 
 

Csak ment, ment, mendegélt, aztán egyszer csak ott állt Sámson várának kapujában. A kapu igazán nagy és félelmetes volt, és Tóni nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi van a túloldalán. De azért mégis becsengetett. Egész finoman ért csak hozzá, mégis úgy szólt a csengő, mintha ezernyi nagy harang zúgott volna.  

 

Ezután súlyos lépése